Élénk visszhangot keltett egy megosztott fénykép. Két egyenlő részből áll, Orbán Viktor osztozik a kihívójával. A baloldali képrészlet tömeget ábrázol, rengeteg piros-fehér-zöld zászlóval, a tömeg előtt a miniszterelnök, slankítva. A jobboldali képrészleten szintén tömeg látható rengeteg sárga-kék lobogóval, az ukránok zászlajával. Előttük két férfi. Az egyik Manfred Weber bajor politikus, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője. Kezében nyakörv, mellette egy kutya hasal, és Magyar Péter fejét viseli a nyakán.
A fénykép végigfutott a nyilvánosság kormánypárti részén. Eljutott a megyei sajtóba is, amelynek 18 napilapja körülbelül 250 ezer példányban jelenik meg. Ezt valaha 3,6-del szoroztuk, amikor az emberek még kézről kézre adták. Ma elég, ha hárommal szorozzuk. Ha hozzávesszük az online kiadást is, akkor ama bizonyos fénykép nagyjából egymillió emberhez jutott el. Az ellenzéki sajtót elképesztette a kormányzati propagandagépezet és a mesterséges intelligencia közös alkotása.
Ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően fogalmazta meg a felháborodását. Okfejtésüket úgy foglalnám össze, hogy Orbánék dehumanizálják a legveszélyesebb ellenfelüket. Az egyik szerző megemlítette a „láncos kutyát” Tito marsall ürügyén is. Nos, a kifejezés a Rákosi-korszak jellemző szóképe. A múlt század negyvenes éveinek végétől pedig a jugoszláv államfő eposzi jelzője lett. A hajdani partizánvezér szembefordult Sztálinnal, ezért a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozó országokban propaganda-hadjárat indult ellene.
Szinte naponta jelent meg róla karikatúra, amint Uncle Sam (Samu bácsi), az Egyesült Államok megszemélyesítője láncon vonszolja maga után a kutyáját. amelynek nyakára Tito fejét ültették. Akik az elemzés igényével foglalkoztak a témával, többnyire a szovjet sajtóból eredeztették az elmarasztaló kifejezést. Nem is ok nélkül. Van egy orosz közmondás, amelyet a XIX. század utolsó harmadában Vlagyimir Dal katonaorvos gyűjtött a besorozottak egészségügyi vizsgálata közben, és beletette Orosz közmondások című könyvébe is. Így hangzott: „Olyan igaz, mint a láncos kutya.”
Igen ám, csakhogy a jelzős szókapcsolat vándormotívum. Nálunk imigyen került Dugonics András 1820-ban megjelent könyvébe, a Magyar példabeszédek és jeles mondásokba: „Láncolt kutya csak azt marja, aki hozzá közelít.” Így már érthetőbb a jelentése. Mielőtt azonban Rákosira sort kerítenénk, két mozzanatra érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy kutya emberi fejjel már az 1945/46-os sajtóban is megjelent. Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezetőt 1945 őszén hozták haza a háborús bűnösök salzburgi koncentrációs táborából. Nem sokkal később karikatúra jelent meg róla a hazai sajtóban. Hitler sétál vele, kezében a lánc, Szálasi pedig négykézláb pitizik neki.
A másik mozzanat Lakatos István költőtől való. 1949-ben Szombathelyen élte meg a május elsejei felvonulást. Tapasztalatait megírta az ugyancsak szombathelyi folyóirat, a Vasi Szemle 1998/4. számában. Íme: „Az oszlopok között megjelent egy frakkos, cilinderes, magas, sovány férfi, nyakában egy hatalmas tábla, rajta az írás: ’Imperializmus’, és láncon vezetett egy hatalmas kutyát, amelynek nyakában szintén tábla lógott: ’Tito’, megszemélyesítve a gyakran használt szlogent: ’Tito, az imperializmus láncos kutyája.’ ”
De Rákosihoz visszatérve, országunk diktátora gyakran használta a népi szólásokat. Ráadásul ízesen, alsó Tisza-vidéki tájszólással beszélt, és 1949. szeptember 30-án, a Magyar Dolgozók Pártja nagybudapesti aktiváján kapcsolta össze a szegedi Dugonics András és az orosz Vlagyimir Dal láncos kutyáját Titóval. Ezt mondta: „Déli határainkon egy mindenre elszánt, kalandor banda áll ugrásra készen. Olyan ellenség, amelyet az amerikai imperialisták tartanak pórázon, mint a láncos kutyát.” (Az idézet a Szabad Nép 1949. október 1-i számában látott napvlágot.)
A Moszkvából kezdeményezett nemzetközi propaganda-hadjárat nálunk Nagy Imre első miniszterelnökségéig tartott. 1949 tavaszától 1953 nyaráig. Annyira sikeresnek bizonyult, hogy amikor 1952 tavaszán az állampárt ifjúsági szervezete fölmérte az egyetemi hallgatók tudatállapotát, a jelentést készítő apparatcsik döbbenten jegyezte meg: az egyik diák csak annyit tudott Titóról, hogy ő a láncos kutya.
Rákosi utódja, Gerő Ernő 1956 októberében az engesztelés szándékával érkezett Belgrádba. Tito egy albummal ajándékozta meg, amelyben a munkatársai összegyűjtötték a Ludas Matyi című vicclapban megjelentetett „láncos kutya” karikatúrákat. E képzettársítást igyekezett elkerülni a Kádár-rendszer sajtója. Elvégre 1956. november 3-án, Brioni szigetén, Tito és Hruscsov találkozóján dőlt el, hogy Kádár János lesz nálunk az első ember.
A Magyar Ifjúság hajdani munkatársai ötévenként találkoznak egy dunai hajón, és ilyenkor valamelyik idős újságíró mindig elmesélte: a Komszomolszkaja Pravda mintájára megnagyított hetilap akkora formátumban jelent meg, hogy egy garzonlakásban nem is lehetett szétnyitni. A hosszú fesztáv előnye viszont, hogy az első oldalon, ugyanabban a sorban akár két szalagcím is elfért. A múlt század hatvanas éveiben a jugoszláv vezető baráti látogatását az ifjúsági hetilap úgy jelentette be, hogy „Tito hazánkba érkezett”. A másik szalagcím a súlyemelő Európa-bajnokságra utalt, de Tito mellett nem fért el teljes egészében. A tördelőszerkesztő rövidítve biggyesztette hozzá a sporteseményt: „Budapesten az EB.”
Néhány éve írtam erről egy jegyzetet a MÚOSZ honlapjára, és hozzászólt Kocsis Tamás veterán újságíró, aki azóta már elhunyt. Kifejtette, hogy 1968-ban a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként bejáratos volt a belgrádi nagykövetségre. Épp egy fehér szőrű kutyát hoztak ki láncra kötve az épületből, mint megtudta, „Otthonról küldték, Titóé lesz.” Azonnal lehívatta Marjai József nagykövetet, és rámutatott a gyönyörű eb nyakában lógó vasláncra. Írását így fejezte be: „Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg Kádár János ajándékát.”
Félő, hogy a kormánypárti sajtó munkatársainak valószínűleg fogalmuk sincs a láncos kutya idestova nyolc évtizedes múltjáról. Vagy ha mégis akad köztük, aki átlapozta a régi újságokat, akkor cinizmusról árulkodik a Manfred Weber mellett pitiző Magyar Péter hátborzongató látványa. Van azonban némi különbség a régi és a mai diktatúra karaktergyilkossága között. Hajdanában világháló és mesterséges intelligencia híján a propagandisták beérték a karikatúrával. Vagyis a gúnyrajzzal, amelyet nem lehetett azonosítani a valósággal. Akinek volt egy csöpp esze, az tudta, hogy szerkesztőségi ember rajzolt a jugoszláv politikusra emlékeztető fejet egy kutya nyakára.
Igaz ugyan, hogy ma is szerkesztőségi emberek varázsolták Magyar Péter fejét a termetes kutya nyakára, de a XXI. századi technika „jóvoltából” ez túl élethűre sikeredett. A kormánypárti lapok olvasói közül sokan talán el is hitték, hogy Orbán Viktor kihívója szeret négykézláb járni, és a német kereszténydemokrata politikus láncán érzi jól magát. A digitális karaktergyilkossággal foglalkozó újságírók munkahelyét az ellenzéki nyilvánosságban lakájsajtónak nevezik. E kifejezést azért nem kedvelem, mert mindig lakásajtónak olvasom.
A karikatúra forrása: Délmagyarország, 1951. január 26. 5. oldal, Arcanum
