Néhány napja fejeződött be a Nemzeti Sport idézet-vetélkedője. Az újság munkatársai 32 foci témájú szállóigét választottak ki, négy körben zajlott a szavazás, majd két idézetre szűkült a mezőny. Mindkét gondolatot Puskás Ferencnek tulajdonítják. Az egyik eredete homályos, a másik pedig nyomdafestéket nem tűrő kifejezést tartalmaz. Az utóbbit mellőzöm, az előbbi így hangzik: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” 4032 szavazatot kapott, a voksok 60 százalékát.
A pályázatról vezércikkben elmélkedő Ballai Attila legfontosabb megállapítását idézem a bejegyzés utáni összállításban. Most csak annyit róla, hogy miután kifejezte a kétségeit, mégis arra jutott, hogy a nagy hírre vergődött mondás valószínűleg 1952. szeptember 20-án hangzott el. Az a benyomásom, hogy a cikkíró Szepesi György értelmezését véli mértékadónak. A veterán rádióriporter, akit az utókor a Puskás-féle Aranycsapat tizenkettedik tagjának tekint, 1998-ban megjelentetett egy könyvet Búcsú a mikrofontól címmel. Ebben fejtette ki az álláspontját, meglepően feltételes módban.
Íme: „Állítólag a svájci-magyar mérközésen történt volna, amikor a házigazdák 2:0-ra vezettek, hogy Puskás kiszólt Sebes Gusztávnak a kispadra: ’Guszti bácsi, még mindig nincs pénz a győzelemért?’ A szövetségi kapitány állítólag bólintott: ’De van.’ Erre táltosodott meg a magyar labdarúgó válogatott, és négy gólt rámolt be az ellenfélnek. Szepesinek azonban van még egy mondata, melyen érdemes eltűnődni: „Ezt a jelenetet ’zenésítette meg’ Hofi Géza.” Amidőn Szepesi György ’98-ban megírta a könyvét, már nem kellett rehabilitálni Puskás Ferencet.
A „Száguldó Őrnagy” 1991-ben települt haza. Már túl volt a négymérkőzéses szövetségi kapitányságon is, amely nem volt edzői pályafutásában a legsikeresebb epizód. Meg is kapta érte a nyilvános csipkelődést a Népszavában. (Olvasható a bejegyzésem utáni összeállításban.) 1972-ben viszont kellett némi bátorság ahhoz, hogy Hofi Géza fölelevenítse az 1952-es epizódot, amely hallható a Második menet című, a világhálón ma is hozzáférhető lemezén. A körülbelül tízperces jelenetet mesterien dolgozta ki a humorista.
Az elején megemlítette Puskás nevét, hisz’ enélkül aligha élt volna meg a neki tulajdonított szólásmondás. Aztán Bozsik hajszálpontos ívelésére helyezte a hangsúlyt, Budai II. elfutására, és Kocsis homlokára, melyről a hálóba pattant a labda. A hazai nyilvánosság fórumain már ki lehetett ejteni a disszidens Puskás Ferenc nevét, de azért a humoristák és a publicisták nem vitték túlzásba. Az Aranycsapat itthon maradt tagjai közönségtalálkozók százain mesélték el a történetet, és persze kiejtették Puskás Ferenc nevét is. Ám az eseményről tudósító újságírók már nem hozhatták szóba Puskást a megyei napilapban.
Így lett Puskás Ferenc ütős mondatából „aranyköpés, frázissá koptatott mondás, klasszikus focibölcsesség, közismert szlogen, közkeletű szóvicc, legendás szólásmondás, népnyelvi fordulat, örökbecssű mondás, régi aranyigazság.” A disszidens elmarasztalásából pedig lassanként ironikus elismerés lett. Eme változással magyarázható, hogy 1957-ben, egy héttel október 23-a meg nem ünneplése után az ideiglenesen Népakarat címmel megjelenő Népszava glosszátora büntetésből nem nevezte meg Puskást, hanem „a Világraszóló Balláb tulajdonosának” titulálta.
Eme értékelés 1970-ben a Népszabadságnak dolgozó humorista, Árkus József megfogalmazásában „aranylábú balösszekötővé” szelidült, bár Puskást ő sem nevezte meg. A hazai közvélemény így jutott el 1972-ig, amidőn Hofi végezte el az első simítást Puskás Ferenc majdani visszafogadásán. Ez nem tetszett Feleki Lászlónak, akinek a berzenkedése korántsem politikai okkal magyarázható. Tudni érdemes róla, hogy 1949 és 1954 között a Népsport főszerkesztője volt, és az Aranycsapat világbajnoki ezüstérme (bukása) után bűnbak lett.
Maradt ugyan a sportújságírásban, ám egyre többet foglalkozott aforizmákkal. A szállóige műfaját kérlelhetetlenül művelte. S mert testközelből ismerte a focistákat, abból indult ki, hogy Puskás meccs közben elvesztette a pénzérzékét. Csak a játéknak élt. A szünetben vagy a mérkőzés után persze hódolhatott anyagias felfogásának. Feleki László többször is közölte, hogy a Puskás Ferencnek tulajdonított szállóige úgy, ahogy ismerjük, életszerűtlen. Most, évtizedek múltán ez adta az ötletet, hogy megnézzem: vannak-e még másféle változatok az eredetére.
Azt soha senki nem vonta kétségbe, hogy Puskás mondott valami fontosat és a korra jellemzőt, de arról már eltérnek a vélemények, hogy mikor és miért. A második változat szerint szintén 1952-höz kötődik a híres mondás, de nem a szeptember 20-i válogatott mérkőzéshez, hanem a nyári edzőtáborhoz. Tatán látogatta meg Rákosi Mátyás a helsinki olimpiára készülő focistákat. Bajnokságot várt tőlük, amire a csapat szószólójaként Puskás azt válaszolta, hogy a jó szerepléshez kéne némi anyagi motiváció. Svájcba viszont már olimpiai bajnokként érkezett a magyar válogatott, ezért volt feltűnő, hogy rögtön a mérközés elején két gólt kapott az ellenféltől.
Találtam egy harmadik változatot is. A szólásmondás eredetileg Kispesten hangozhatott el, a Budapesti Honvéd úgynevezett „ulti-egyetemén”. Ez az értelmezés áll legközelebb a negyedik változathoz, amely kétségkívül Puskás Ferenc nevéhez fűződik. Akadt ugyanis egy erdélyi újságíró, aki 1996-ban azt firtatta az RMDSZ vendégénél, vállalja-e a szállóigét. Puskás Ferenc kifejtette, hogy 1949-ben a kispesti focicsapat játékosai a hadügyminisztérium állományába kerültek, ő pedig 4200 forintot keresett havonta. Ennyiből nehezen jött ki, mert akkor már családos ember volt, és ama bizonyos mondatot a honvédelmi miniszterhez intézte. Farkas Mihály azt javasolta, hogy ha már focistaként gyakran lépik át a nyugati határt. akkor oldják meg másként a pénzügyeket.
Ebből lett a szervezett csempészés. Felső utasításra a határőrök és a vámosok nem nézték meg a hazatérő focisták poggyászát. Puskáséknál jobban kevesen ismerték a hiánygazdaság hézagait. Nemcsak nejlonharisnyát és francia parfümöt, orkánkabátot és farmernadrágott, nyakkendőre és ingre való selymet csempésztek. Hidegkúti Nándor interjúiból tudjuk, hogy az ipari vezetők is megbízásokkal halmozták el az Aranycsapat játékosait. Puskásék olyan alkatrészeket szereztek be, amelyeket a nyugati embargó elzárt a magyar ipartól.
A többi már úgy alakult, ahogy a szállóigék történetében szokás. Van egy alapmondat 1950-ből, a kis pénz, kis foci. Szájról szájra terjed. A pesti közeg nem elégszik meg azzal, amit Puskás Ferenc mondott. Kiegészíti azzal, hogy nagy pénz, nagy foci. Majd 1956 és Puskás disszidálása után a neve említése nélkül hozzábiggyeszti, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci. A kis mondat betöltötte a funkcióját. Mások előadásában úgy egészült ki, hogy a névtelen társszerzők a világ egyik legbölcsebb emberévé tették a legjobb magyar focistát.
Tíz mondat egy Puskás-mondásról
A Világraszóló Balláb tulajdonosa, egykor annyira dédelgetett Öcsikénk megint megszólalt odakünn. … Új szállóige született odakint: kis pénz - kis duma, nagy pénz - nagy duma. (-tal, Népakarat, 1957. október 30.)
Öcsi annakidején megállt a kispesti Honvéd klubház Ulti-egyetemi tantermében, és kijelentette: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” (Reuvén Sofét izraeli magyar újságíró, Új Kelet, 1963. december 6.)
Bizonyára az arany lábú balösszekötő szállóigévé vált szavaira gondoltak: „kis pénz, kis foci,”, és ami ebből következik: nagy pénz, nagy foci. (Árkus József újságíró, Népszabadság, 1970. január 25.)
Jó lenne egyszer már elfelejteni egy soha el nem hangzott legendát: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” Az egykori válogatott, aki különben megbecsülte a pénz értékét, a pályán mindenről megfeledkezett, és úgy „sírt” a labdáért, mint akármelyik kisgyerek a játszótéren. (Feleki László újságíró, Képes Sport, 1972. május 16.)
A szállóige a valóságban így fest: régen kis pénzért volt nagy foci, most nagy pénzért van kis foci. (Grosics Gyula volt válogatott kapus, az Aranycsapat tagja, Vas Népe, 1972. június 16.)
A szemére vetik, hogy ő találta ki a híres mondást, amikor Rákosi búcsúztatta a magyar válogatottat, és a lelkükre kötötte, hogy jól játsszanak és győzzenek. Akkor Puskás Öcsi azt mondta volna, hogy „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”, amit a pártvezér nyomban megértett, és ahelyett, hogy lecsukatta volna a csapat szószólóját, intézkdett a „nagy pénz” irányában. (Klamár Gyula emigráns újságíró, Amerikai Magyar Népszava, 1975. szeptember 12.)
Puskás Öcsi valamikor az ötvenes években nem átallotta kijelenteni: „Kis pénz, kis foci!” … A vagy negyven évvel idősebb Öcsi bácsi új (ideiglenes) szerepében azt próbálta beleszuggerálni a maiakba, hogy kis pénz, nagy foci. (Kéri Tamás újságíró a sikertelen szövetségi kapitányról, Népszava, 1993. június 18.)
/”Van önnek egy aranymondása: „Kis pénz, kis futball, nagy pénz, nagy futball.” Benkő Levente újságíró/ Az én időmben 4200 forint fizetést kaptam a Honvédnél. Volt ugye a család, gyerek, ki kellett fizetni a lakást, emezt, amazt. Erre Farkas Mihály ezt mondta: „Jártok Bécsbe, meg ide-oda, oldjátok meg.” (Puskás Ferenc, az Aranycsapat hajdani kapitánya, Erdélyi Napló, 1996. február 28.)
Az Öcsi bácsinak tulajdonított mondás immár a jelenben finom módosításra szorul: „kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci”. (Hámori Zoltán kecskeméti újságíró, Petőfi Népe, 2003. január 24.)
Öcsi bácsi nem tagadta, hogy tőle származik az eredeti változat, bár az nem egyértelmű, mikor, milyen környezetben hangzott el. (Ballai Attila újságíró, Nemzeti Sport Online, 2025. augusztus 9.)