A mai mezőnyben Hompola Krisztina az egyik legjobb kulturális újságíró. A Népszava tegnapi számában figyelemre méltó cikkben jellemezte a Krasznahorkai-jelenség kelletlen kormányzati fogadtatását. Például ezt firtatta: „A nagy múltú írószervezet ír-e honlapján és közösségi oldalán a friss Nobel-díjasról, bár annak zsebében nem lapul tagkönyv?”

Arra utalt, hogy az Index digitális felületén terjedelmes interjú jelent meg a Magyar Írószövetség elnökével. A riporter ugyanazt kérdezte, mint az idézett kulturális újságíró, és erre Erős Kinga kitérő választ adott. Azt fejtegette, hogy az általa vezetett szervezet anyagi gondokkal küszködik, és nincs embere a honlap meg a közösségi oldal rendszeres működtetésére. Azt is hozzáfűzte, hogy számára a Facebook nem a kommunikáció „elsődleges és fajsúlyos színtere.” Ám a riporter nem érte be a válasszal, mire az elnök asszony végül is kibökte: „Krasznahorkai László nem a Magyar Írószövetség tagja.”

A bejegyzésem innen elágazhatna a Krasznahorkai-jelenség irányába is, a korjellemző és szánalmas válasz értelmezését azonban átengedem azoknak, akik politikai publicisztikát akarnak írni. Engem jobban érdekel a kitérő válasz második része, melyben Erős Kinga a Facebookot jellemezte. Már csak azért is, mert néhány héttel korábban Lévai Júlia hasonlóképpen értelmezte a fészbukot. A liberális közíró szerint „Persze a fészről is lehet idézni, de az egyelőre súlytalannak látszik.” A Facebook tehát nem elég fajsúlyos, illetve súlytalan fórum.

A jelek arra utalnak, hogy ebben a gyökeresen eltérő szemléletű két hölgynek igaza van. Mindazonáltal az említett közösségi oldal kétarcú jelenség, az egyik kétségkívül az, hogy a világhálón bárki megszólalhat. Mindenki kiélheti rajta az indulatait, akár még keresetlen szavakkal is. Nemcsak az ösztönkiélés terepe azonban a Facebook, hanem a másodlagos vagy inkább a második nyilvánosság is. A bejegyzésem utáni összeállításból kiderül, hogy sokan hasonlítják a kocsmához. Ez aligha véletlen.

Az elmarasztalást azzal a megszorítással fogadom el, hogy az első és második nyilvánosság szétválasztásában rejlik a méltányosabb értelmezés lehetősége is. A politikailag elkötelezett első (fősodratú) nyilvánosság fórumaiból sok közélet iránt érdeklődő értelmiségi szorult ki, akik szinte kizárólag a Facebookon nyilvánulnak meg. Ezzel magyarázható, hogy az okkal elmarasztalt közösségi oldal pillanatnyilag a legerősebb publicisztikai rovat is. A magányos, buborékba zárt (vagy bezárkózott) közírók több jó, szellemes, korjellemző mondattal kecsegtetnek bennünket, mint a gazdasági vagy politikai vállalkozó által támogatott első nyilvánosság fórumai együttvéve.

A kocsmai hasonlat tehát hiteles. Elgondolkoztató, hogy a Facebook révén soha nem látott mélységbe zuhant a nyilvános okoskodás Magyarországon. Ezzel együtt mégis a független fészbukos közírókk képviselik azt a szellemi színvonalat, amire politikai és gazdasági okokból az úgynevezett első(dleges) nyilvánosság fórumai nem képesek. A második nyilvánosság krémje tehetségesebb szerzőkből tevődik össze, mint az elsőé. Ezt is érdemes volna figyelembe venni, amikor jellemezni próbáljuk a Facebook nevű, felemás képződményt.               

Tíz mondat a Facebookról

Ma a Facebook a kocsma. (Széky János újságíró, Facebook.com, 2014. június 24.)

A legkisebb Facebook-csoport is nagyobb, mint egy kocsma nyilvánossága. (Marton László kommentelő, Facebook.com, 2016. április 24.)

A Facebook a kötözködők hazája. (Hermann Zsuzsa pszichológus, Facebook.com, 2018. május 3.)

A Facebook az ostobák paradicsoma. (Csepeli György szociálpszichológus, Facebook.com, 2018. augusztus 13.)

Közösségi pöcegödör. (Gazda Albert újságíró, Magyar Hang, 2019. május 10.)

„Mi lenne Hacsek, ha végre megszűnne a Facebook?” „Mi lenne, mi lenne Sajókám? Megint kocsmába járnának az emberek.” (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, 2019. július 13.)

Kedvenc kocsmánk, a Facebook. (Kövesdi Péter újságíró, Népszava, 2020. december 15.)

A fészen tíz sornál többet már kevesen olvasnak. (Bruck András publicista, Facebook.com, 2023. november 18.)

Persze a fészről is lehet idézni, de az egyelőre súlytalannak látszik. (Lévai Júlia publicista, Facebook.com, 2025. szeptember 22.)

Számomra nem ez a kommunikáció elsődleges és fajsúlyos színtere. (Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, Index.hu, 2025. december 9.)

Késéssel értesültem a haláláról, a MÚOSZ honlapján jelent meg róla nekrológ. Szerzője felkészült a kilencvenéves korában elhunyt újságíróból, és korrekt cikkben sorolta föl a csaknem hét évtizedes pálya állomásait. Igen, csakugyan Csanád vármegyében született a múlt század harmincas éveiben, amikor a vármegye kifejezésnek még volt értelme. Igen, Nyíregyházán töltött hosszú éveket a rádiónál. S igen, 1969-ben érkezett végső állomáshelyére, Miskolcra. De valószínűleg a fiatalabb évjárathoz tartozik a szerző, mert két olyan mozzanat maradt ki a nekrológból, amelyet csak egy magamfajta öreg tollforgató élhetett meg.

Ha anyósomat látogattam Miskolcon, mindig átmentem a közeli sajtóházba. Az egyik emeletet az Észak-Magyarszág foglalta el, a másikat a bulvárosabb Déli Hírlap. Arra már nem emlékszem, vajon melyik szerkesztőség rendezkedett be az első és a második emeleten. de beültem Benedek Miklóshoz és Gyarmati Bélához is. Mindent tudtak a városról és a megyéről, ráadásul jó íráskészséggel áldotta meg őket a sors. Abban jeleskedtek, hogy művelték a tárca nevű egyetlen sajtóműfajt is, amelyben az újságíró egyes szám első személyben fogalmazhat. Könyveket is írtak Miskolcról, amelynek majd’ minden kövéhez érzelmekkel kötődtek.

A megyei sajtót ilyen típusú újságírók jelképezték. Például Egert Szilvás István olvasószerkesztői rovata a nyilvánosság renyheségeiről. Salgótarjánt Csongrády Béla, Kecskemétet Heltai Nándor jegyzetei, Szegedet Nikolényi István kritikái és Horváth Dezső riportjai, Békéscsabát Árpási Zoltán hétvégi publicisztikái. Debrecent a Bényei József és Bakó Endre szerkesztette cikkek, Nyíregyházát pedig Burget Lajos külpolitikai kommentárjai és Marik Sándor megyejárásai.

A Dunántúlon már kevésbé otthonosan mozogtam, de ott is föl kellett figyelni a pécsi Hallama Erzsébet, a szekszárdi Ordas Iván, a fehérvári Tribolt Lajos, a győri Horváth Sándor írásaira, a kőszegi Lakatos Ferenc karikatúráira, a veszprémi Horváthy György jegyzeteire. Ők alkották a vidéki nyilvánosság derékhadát a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, ők kölcsönöztek mintát a valóságfeltáró és literátus újságírásnak. E közegből emelkedett ki a miskolci sajtó két pillére a rivalizálásból fakadó színességével. Ennek emblematikus alakja volt az egyszerre személyes és bulváros stílus megtestesítője, Gyarmati Béla.

Volt azonban még egy adottsága, a mosolygós segítőkészség. Ő volt a miskolci dokumentumfilm-fesztivál sajtófőnöke. Az egyik legjelentősebb seregszemlét a szakszervezetek belvárosi épületében rendezték. Ott volt megfelelő nagyságú előadóterem a vetítésekhez és az alkotók-nézők közti találkozókhoz. S mert akkoriban telefonon küldtünk tudósításokat a másnapi lapszámba, Béla szervezte meg azt is, hogy kaptunk egy hivatali szobát, amelynek a telefonját a tudósítás lediktálására használhattuk. A fesztivál hangulatából mégis a flekken ízére és illatára emlékszem a leginkább. A büfébe is Béla szerzett olyan séfet, aki jól tartott bennünket. Amikor később a miskolci színház igazgatója lett, ugyanezzel a mosolygós figyelmességgel és szervezőkészséggel halmozta el a színikritikusokat is.

Az utolsó évei magányban teltek. Meghalt a felesége, elromlott a látása és a hallása, ritkán lépett ki a lakásból, mert mozgásszervi gondokkal is küszködött. Utoljára augusztus végén, a kilencvenedik születésnapján beszéltem vele telefonon. Az volt a benyomásom, hogy már készülődik a nagy útra. Egyik legkedvesebb tanítványom, Nagy Zsófi ugyanabban a lakótelepi épületben nevelkedett. Ő számolt be arról, hogy házbéli mentora rá hagyta az ötezer kötetnyi könyvtárát. Gyarmati Bélával múlt el az úgynevezett vidéki újságírás egyik legjellegzetesebb darabja. Eme mondatát vélem időszerűnek: „Az újságírók korán halnak, kivéve azokat, akik túlélik önmagukat.”

Tíz mondat az újságírókról

Ma Magyarországon a hétezer újságíróra 8500 újság jut. (Burget Lajos nyíregyházi újságíró, Magyar Sajtó, 1995. szeptember 11.)

Az újságírók korán halnak, kivéve azokat, akik túlélik önmagukat. (Gyarmati Béla miskolci újságíró, Észak-Magyarország, 1996. július 27.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Bodor Pál publicista, Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Az író a halhatatlansággal küzd. Az újságíró mindössze a tegnappal. (Varga Domokos Péter veszprémi újságíró, Napló, 2003. december 20.)

Mi, újságírók mások helyett vagyunk kíváncsiak. (Arany Horváth Zsuzsa zalaegerszegi újságíró, Zalai Hírlap, 2004. március 13.)

Ez tényleg nem Fehéroroszország, ahol az újságírókat agyonlövik. Itt legfeljebb kussoltatják őket. (Mihancsik Zsófia újságíró, Galamus.hu, 2011. január 10.)

Az újságírók elismerik a politikusok jogát, hogy döntéseket hozzanak, ám indoklásra kényszerítik őket. (Zöldi László újságíró, Facebook.com, 2012. január 9.)

Az újságíró nyilvános számonkérő. (Holoda Attila energetikai szakértő, ATV, 2019. október 15.)

Aki újságíró akar lenni, akkor is újságíró, amikor éppen nem kap érte fizetést. (Porcsin Zsolt debreceni újságíró, Facebook.com, 2023. július 27.)

Sok újságíró inkább politikai aktivistaként viselkedik. (Mészáros Lőrinc nagyvállalkozó, Index.hu, 2025. november 10.)

 Krasznahorkai jól leplezi, de az egyik legviccesebb mai írónk. (Kránicz Bence újságíró, 24.hu, 2025. december 3.)

Véget ért a Krasznahorkai László műveiből rendezett harmincórás felolvasási maraton az osztrák fővárosban. (Bialkó László Gergő publicista, Népszava, 2025. december 6.)

Nagyon szeretek elalélni tőlük. (Szegő János szerkesztő Krasznahorkai László hosszú mondatairól, Könyvesmagazin.hu, 2025. december 7.)

Elvárható minden magyartanártól, hogy beszéljen a diákokkal Krasznahorkairól és a Nobel-díjról. (Schiller Mariann magyartanár, hvg.hu, 2025. december 8.)

A lázadás érdeklődés hiányában elmarad - így összegeztem magamban az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László vasárnap délután a Svéd Királyi Akadémián magyarul elmondott beszédét. (Bod Péter újságíró, Szeged.hu, 2025. december 8.)

Magyarkodás nélkül, magyarul tartotta meg felolvasását Stockholmban. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2025. december 9.)

Krasznahorkai László nem a Magyar Írószövetség tagja. (Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, Index.hu, 2025. december 9.)

Látszott rajta, hogy művészlélek. (Nagy Béla villamosmérnök, Krasznahorkai László középiskolai osztálytársa, Blikk.hu, 2025. december 10.)

Krasznahorkai művei szorosan kötődnek Magyarországhoz. (Deczki Sarolta irodalomtörténész, Index.hu, 2025. december 10.)

Krasznahorkai László Gyulát, a váos szellemiségét, helyszíneit, gyulai figurákat jelenít meg a regényeiben, ezáltal a világirodalom krémjébe került a város. (Görgényi Ernő gyulai polgármester, Beol.hu, 2025. december 10.)

 A haladó erők legnagyobb sűrűsége az MSZMP reformszárnya környékén van. (Gyurcsány Ferenc KISZ-politikus, Népszabadság, 1989. április 15.)

Aki a felhőkben jár, válasszon az angyalszárnyak és az esernyők között. (Bodor Pál publicista,  168 Óra, 1997. május 2.)

Az ember valójában csak két dolgot hagyhat maga után örökségül, a gyökereket és a szárnyakat. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, volt miniszterelnök, Napló, 2003. május 26.)

A Fideszen belül sem szárnyakat, sem platformokat nem látok. (L. Simon László Fidesz-kultúrpolitikus, Magyar Hírlap, 2011. október 13.)

Csirkeszárny, nyomorgás, megaláztatás. (Imre Péter szegedi újságíró a „nyögdíjasokról”, Délmagyarország, 2016. november 19.)

A jobboldali közösségnek mindig volt kultúrharcos szárnya. (Prőhle Gergely volt államtitkár, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, hvg.hu, 2018. június 27.)

Két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese, és szépen repülök.  (Csukás István költő, KönyvesBlog.hu, 2018. augusztus 11.)

Dobrev Klára szárnyakat adott az Európai Egyesült Államok eszméjének. (Gréczy Zsolt DK-politikus, ATV, 2019. május 27.)

Ezt a kis hímport lefújták szép lassan a szárnyaimról. (Bánsági Ildikó Nemzetiben felmondott színésznő, hvg.hu, 2020. augusztus 17.)

Akkor sem kell elszállnunk, ha olykor nyomokban meglátszódnak rajtunk a szárnyaink is. (Lévai Júlia publicista, Facebook.com, 2025. december 8.)

 Cipészek között nőttem föl. Egyik nagynéném suszterhez ment feleségül, és két unokatestvérem is az az apjuk szakmáját választotta. Ha dolgoztak, nem beszélgethettem velük, mert majd’ mindig faszögek lógtak ki a szájukból. Kivettek egyet-egyet, és ütötték bele a borjúbőr cipőtalpba. Talán ezzel magyarázható, hogy 1954-ben, az elvesztett világbajnoki döntő után gyerekfejjel is fölfigyeltem az egyik magyarázatra.

A családi kupaktanács megvitatta a történteket. A Népsport cikkei szerint esett az eső a berni stadionban, és a nyugatnémet válogatott tagjai olyan cipőt húztak, amelynek a talpán le- és fölcsavarozni lehetett a stoplikat. Herberger szövetségi kapitány a hosszabb stoplit választotta, ezért a játékosai kevésbé csúszkáltak, mint Puskásék. Már egyetemistaként olvastam, hogy az újítás Adolf (Adi) Dassler nevéhez fűződött. Cége, a nevéből összerakott Adidas ekkor mutatkozott be a nemzetközi közvéleménynek. Csaknem húsz évvel korábban azonban volt már egy másik bemutatkozási lehetősége a berlini olimpián. Ezzel foglalkozott egy amerikai meg egy német film.   

Az amerikai alkotás készítői Jesse Owens történetét dolgozták fel. Az ohio-i diák mindenkinél gyorsabb volt az Egyesült Államokban, ráadásul a sebessége kitűnő távolugró stílussal párosult. Edzője fokozni szerette volna az olimpai esélyeit azzal, hogy cipőt rendelt neki Németországból. Állítólag egy Nürnberg melletti cég pihekönnyű, de nagyon erős bőrű futócipőt hozott létre, melynek a talpán úgy helyezte el a szögeket, hogy felgyorsítsák a salakon való mozgást. Az eredményességet két bizonytalansági tényező korlátozta. Az egyik az, hogy az amerikai olimpiai bizottságnak nem tetszett Hitler hatalomgyakorlása. A csapat jelenlétével nem akarta hitelesíteni a náci térhódítást. Ezt az akadályt azzal sikerült elhárítani, hogy a német szervezők lekenyerezték az amerikai sportolók vezetőjét.

A másik akadály az volt, hogy a megrendelt cipő nem érkezett meg. Az amerikai atléták elutaztak a német fővárosba, melyből az olimpia néhány napjára eltávolították a három éve kormányon lévő nácik zászlóit. Átmenetileg nem verték be a zsidó boltok kirakatait, és Berlin békés képet mutatott. Az amerikai edző a külvárosban kereste a sportáruházat, és miközben átvette a futócipőt, azt látta, hogy horogkeresztes egyenruhások épp egy családot tuszkolnak a teherautóra. Aztán visszament az olimpiai stadionba, felpróbáltatta Owenssel a csodacipőt, és az amúgy is kirobbanóan tehetséges sprinter három egyéni számban verte meg a szintén esélyes német atlétákat. Hitler tajtékzott, és nem volt hajlandó kezet fogni a „néger” futóval, aki ellopta a showt a „felsőbbrendű” német sportolóktól.

A német film a Dassler-fivérek történetét dolgozta fel. Alkotói a berlini olimpiát német nézőpontból ábrázoltak. A két Dasslerből Rudolf (Rudi) megelégedett volna azzal, hogy találmányuk a német atlétákat segítse aranyérmekhez. Adolf (Adi) viszont nemzetközi méretekben gondolkodott. Bár egyetértett bátyjával abban, hogy a csodacipőket a német atléták viselhessék, keresett egy kirakatembert is, aki a találmányt nemzetközi karrierhez segíti. Ezt lelte meg Owensben. Dokumentumok híján nem dönthetem el, vajon az amerikai edző rendelte-é meg a fantasztikus futócipőt, vagy Adi Dassler küldte volna Amerikába, a német birodalmi posta azonban nemzetbiztonsági okból megtagadta a továbbítást. A lényeg az, hogy a fekete atléta győzelmei után az amúgy náci párttag Adit hazaárulással vádolták.

Mindkét Dassler megúszta a második világháborút, hisz’ a Wehrmachtnak szüksége volt a szakértelmükre és a speciális harctéri bakancsokra. De az, hogy gátlástalanul kihasználták a hitleri hatalomgyakorlásban rejlő üzleti lehetőségeket, következményekkel járt a megszállott Németország amerikai zónájában. A két Dassler kölcsönösen jelentgette föl egymást, kisebb-nagyobb időt töltöttek vizsgálati fogságban is. Adit az mentette ki a kutyaszorítóból, hogy Jesse Owens diadalára tíz év múltán is emlékeztek az amerikai ügyészek és nyomozók. Ekkor vált ketté a dasslerek útja.

Szülővárosukat,  a 24 ezres lélekszámú Herzogenaurachot az Aurach folyó szeli ketté. Az Adidas maradt a szúlőház mellett, a Ruda (Rudi Dassler cége) átköltözött a folyó másik oldalára. A város egyik fele Adinak dolgozik, a másik Rudinak. Az Adidas előbb vált világcéggé. S hogy a Ruda világcéggé válhasson, nevet változtatott. Puma lett belőle. A múlt század hetvenes éveiben mindkét alapító meghalt, ám a gyerekeik sem állnak szóba egymással. Az Adidas előbb tört be az amerikai piacra. Owenshez hasonlóan leginkább fekete sportolókat és celebeket helyezett el a kirakatban. A Puma más taktikával igyekezett meghódítani az 50 millió amerikai kocogót.

Magam is láttam egy olyan digitális statisztikát, amely azt vizsgálta a hatósági adatok alapján, hogy milyen gyökereket mondhatnak magukénak az amerikai állampolgárok. Kiderült, hogy 45 milliónak német gyökerei voltak. A Puma ezért választotta  Abby Steinert Kentucky-ból. A hajdani bányavidéken sok a német leszármazott, például a főiskolás lány is az. Az amerikai sprinterek közül azzal ugrott ki, hogy a fekete lányok között ő volt az egyetlen fehér. Rosszul rajtolt, de a száz méter második felében kilőtt a többiek közül. Kétszázon egyeduralkodó lett, négyszázon pedig azóta is sztár egy videófelvétellel, amelyen 30 méteres hátrányt hozott be. Nem csoda, ha a diploma megszerzése után a Puma évi egymillió dollárért szerződtette. De hogy ne érje szó a ház elejét, a szintén világklasszis fekete lányokat is szerződtette - félmillió dollárért.

A húzás bejött, amennyiben a kocogók közül sokan lettek Steiner-rajongók. A zseniális futólány azonban egy sérülés miatt lemaradt a legutóbbi olimpiáról, amelynek aranyérmével megszolgálhatta volna a Puma-gázsit. Talán már nem is számíthatunk a versenyzésére, de maradt a sportszer-cég kirakatembere. Bár ő nem tehet róla, a szerepeltetésében van némi rasszizmus, ami egyébként nem áll távol a náci Németországban edződött Dassler-fivér üzletpolitikájától. Abby Steiner utódja, a rúdugró Duplantis félig amerikai, félig pedig svéd. Az éves gázsija szintén egymillió dollár. Sokáig nem értettem, vajon miért centiméterenként ugorja az újabb és újabb világcsúcsokat, köztük egyet idén augusztus 12-én Budapesten is. Nemrégiben derült ki, hogy minden világcsúcsért 100 ezer dollárt kap a Pumától. Ez meg az ő üzletpolitikája.                       

Tíz mondat a cipőről

Ha a cég vezetője félretaposott cipőben jár, akkor a cég iránti bizalom is csámpás. (Petrenkó János üzletember, Népszabadság, 1990. március 13.)

A kondit úgy kell tartani, hogy az ember ülve, állva be tudja fűzni a cipőjét. (Bács Ferenc színész, Mai Nap, 1994. november 13.)

Úgy érzem, mintha mocorogna valami a cipőmben. (Orbán Viktor labdarúgó az Alcsút-Felcsút rangadóról, Napló, 1999. május 17.)

Az a kép él rólunk, hogy az MSZP a makkos cipős járási párttitkárok világa, (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Mozgó Világ, 2010/3.)

Olyan az én hazám, mint a kitaposott cipő: annak a lábára illik a leginkább, aki mindig is viselte. (Lányi András publicista a szocialisták választási győzelméről, Heti Válasz, 2006. június 1.)

Orbán Hamupipőke lábára is arany futballcipőt húzna. (Nagy N. Péter publicista, Népszava, 2017. július 15.)

Ha cipőből sincs két egyforma, véleményből miért legyen? (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. március 31.)

Nektek Horthy, nekünk cipők a Dunaparton. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, 2022.  augusztus 29.)

Európa hócipője kezd tele lenni Magyarországgal. (Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő, ATV, 2022. november 26.)

Tyúkszem a cipőben. (Magyar Bálint volt SZDSZ-politikus Orbán Viktorról, Klubrádió, 2024. január 19.) 

Beérném egy A/4-es papírlappal. (Krasznahorkai László író a Nobel-díj gyulai „fogadtatásáról”, Facebook.com, 2025. október 31.)

Pedig Orbán Viktor „gyulai Nobel-díjról” beszélt, és elvileg persze örvendezik a városvezetés. (Urfi Péter újságíró, 444.hu, 2025. november 1.)

Lezsidózzák Krasznahorkait, de ha ezt két egymástól független forrásból cáfolja irodalomtörténész és szűkebb pátriából való ismerős vagy rokon, akkor beérik a „zsidóbérenc” kifejezéssel. (Zöldi László újságíró, ÚjHét.com, 2025. november 3.)

A nemrég irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László movember 3-án  délután lepte meg látogatásával a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár olvasóit és munkatársait. (Vass Norbert újságíró, Telex.hu, 2025. november 4.)

Hiába próbálják víz alá nyomni a magyar kultúrát, hát nem megy. Ezt bizonyítja Krasznahorkai Nobel-díja is. (Deczki Sarolta irodalomtörténész, Litera.hu, 2025. november 4.)   

Ez nemcsak szakmai díj, hanem kultúrpolitikai díj is. (Szegő János szerkesztő, SzabadEurópa.hu, 2025. november 10.)

Nekem a Sátántangó a hazám. Teljesen belaktam. (Grecsó Krisztián író, Index.hu, 2025. november 19.)

 Bár személyesen nem vesz részt a programsorozaton, erre az időre kölcsönadja szülővárosának a Nobel-érem másolatát. (Vass Norbert újságíró Krasznahorkai gyulai gesztusáról, Telex.hu, 2025. november 25.)

Nem szeretem az édességet. Talán ezért idegenkedem Krasznahorkai stílusától, túl habos, émelyítő. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, 2025. november 26.)

Nála az, hogy kócos legyen a mondat, elő nem fordul. (Szegő János szerkesztő, Klubrádió, 2025. december 7.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor brüsszelezett, Váncsa István orbánozott, Nagy Ervin magyarpéterezett, Haraszti Miklós tolmácskodott, Bruck András dékázott, Puzsér Róbert pedig rendszerezett.

Örökké margón volt. (Kardos András publicista Kenedi Jánosról, Facebook.com, november 28.)

A DK túlélése az ország túlélését veszélyezteti. (Bruck András publicista, Facebook.com, november 29.)

A sajtó politikailag korrekt módon bírálhatja a kormányt. (Zentai Péter újságíró Japánról, Klubrádió, november 30.)

Szűnjön meg a lelkek szőnyegbombázása! (Tamás Róbert publicista a kormánypárti kampányról, Kolozsváros.com, november 30.)

A tolmács egyetlen kritikus vagy az itthoni PR szempontjából aggályos gondolatot sem engedett át. (Haraszti Miklós liberális médiapolitikus Orbán moszkvai tárgyalásáról, Facebook.com, december 1.)

Szegény Lebovics Viktória kolléganőm láthatólag betegen - taknyosan, talán lázasan, orra-füle bedugulva, igen zilált állapotban - fordított. (Kvász Iván tolmács, Telex.hu, december 1.)

Putyin csapatában ő a labda. (Pottyondy Edina publicista Orbán Viktorról, YouTube.com, december 2.)

A rendszer túljár a zeniten. (Puzsér Róbert publicista, Reels-videó, december 2.)

Dobrev népszerűbb politikus, mint Gyurcsány. (Róna Dániel szociológus, Klubrádió, december 3.)

Ez csak kézilabda, nem háború. (Kerekes Éva, a román válogatott tagja, YouTube.com, december 3.)

Innen a túloldalról is csak a legjobb emlékeim vannak róla. (Bencsik Gábor újságíró Kenedi Jánosról, Facebook.com, december 3.)

A Facebookra magánzóként kiszabaduló újságírók úgy érzik, olykor hirdetik is, hogy a világhálón bármiről úgy formálhatnak véleményt, mint bármelyik okoskodó nyárspolgár. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, december 3.)

Újságíróként nem lehet megalapozatlanul információkat közölni. (Gergely Zsófia újságíró, Klubrádió, december 4.)

Minden diktatúra arra hivatkozik, hogy akinek korlátozza a szabadságát, és lesitteli, az rossz. (Pozsonyi Ádám publicista, Magyar Nemzet Online, december 4.)

Hiába jut minden napra valami fényes sikersztori, fogy az idejük. (Vogronics András publicista a hatalmon lévőkről, Kolozsváros.com, december 4.)

Brüsszel cinkelt lapokkal játszik. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, december 5.)

Kormányzó urunk a rádióban brüsszelezik. (Váncsa István publicista, Élet és Irodalom, december 5.)

A kézbe, amely csak keveseknek ad kenyeret, bele kell harapni. (Tömpe István publicista, Népszava, december 5.)

A szegény ember a legjobb közgazdász, mert neki mindig számolnia kell. (Farkasházy Tivadar újságíró, Klubrádió, december 6.)

Nem Magyar Péter köpönyegéből bújtunk ki, hanem odaálltunk mellé. (Nagy Ervin színész, Telex.hu, december 6.)

Voltam egy több órás műsoron Kecskeméten, amin Orbán Viktort akarták nekem eladni. (Bábel Vilmos újságíró, 444.hu, december 7.)

Mindig azzal a lábammal rúgtam gólt, amelyik „kéznél” volt. (Puskás Ferenc labdarúgó, Népszava, 1996. május 18.)

A kormány nem szent, de maga felé hajlik a keze. (Kuncze Gábor liberális politikus, Petőfi Népe, 1999. november 19.)

A Fidesz minden szava ökölbe szorított kéz. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, 2002. június 6.)

Aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét. (Pokorni Zoltán Fidesz-politikus, Népszabadság Online, 2010. március 26.)

Összeszorított ököllel nem lehet kezet nyújtani. (Botka László szocialista politikus, Délmagyar.hu, 2015. május 22.)

Zsebre tett kézzel még a legnagyobb politikus sem beszélhet. (Csurka Gergely újságíró, Digi TV, 2018. január 22.)

Ő még nem a kéz, ami ostort suhogtat, hanem az ostor maga. (Szénási Sándor újságíró Lázár Jánosról, Klubrádió, 2021. március 31.)

A migráció és a terrorizmus kéz a kézben jár. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2023. november 10.)

Ilyen kesztyűs kézzel még nem bánt senkivel a sportvezetés. (Vincze Attila újságíró Milák Kristófról, Népszava, 2024. május 16.)

A kézbe, amely csak keveseknek ad kenyeret, bele kell harapni. (Tömpe István publicista, Népszava, 2025. december 5.)

Az euró az Európai Unió pénze. 

Az Európai Unió letért a jog útjáról.

Az Európai Unió úszik a korrupcióban.

Brüsszel cinkelt lapokkal játszik.

Nem szoktunk lelki életet élni a nemzetközi politikában.

A politikai bátorsággal történelmi dimenzióban sem állunk rosszul.

Mi elvi alapon vagyunk békepártiak.

A magyar jobboldal nem küld Ukrajnába pénzt.

Nagy nemzet vagyunk, amit szétszabdaltak.

Gőzerővel dolgozunk a nemzeti egység megteremtésén.

/Az interjú 26 percében a miniszterelnök 18-szor köszörülte a torkát./

 MéM

 Domokos Lajosnak van egy Bekiáltás című blogja. A szűkebb pátria iránt érzett rokonszenv miatt a Kabai előnevet is fölvette, és gyakran foglalkozik közös szakmánk, az újságírás kényelmetlen, továbbgondolásra késztető összefüggéseivel. Tegnap például a fészbukon posztoló újságírókról tűnődött. Szerinte „a Facebookra magánzóként kiszabaduló újságírók úgy érzik, olykor hirdetik is, hogy a világhálón bármiről úgy formálhatnak véleményt, mint bármelyik okoskodó nyárspolgár”. 

 A lényegben egyetértünk, bár a fészbukra kiszabaduló újságírók helyett inkább beszabadulókat írtam volna. Ami pedig a nyárspolgárokat illeti, maradnék a sima polgár kifejezésnél. A nyárspolgár ugyanis a német Spiessbürger tükörfordítása, és emiatt a németben, de a mafgyarban is ridegebb hangulatúvá válik. Az der Spiess kopját, lándzsát, nyársat, vagyis hegyes végű fegyvert jelent. Az éjszakai ügyeletre beosztott polgárok a középkorban ezzel járták az utcát, és vigyáztak a rendre. Átvitt értelemben a régi rendszerhez ragaszkodó, szűklátókörű embereket jelenti. Azokat, akik nem illenek a szabadúszó (szabadon alkotó) újságírókhoz. Nem véletlen, hogy az utóbbiakat a német népnyelv freischaffender Journalist-nak nevezi. Márpedig a Facebookon leginkább ők vannak jelen.

A bejegyzésem utáni összeállításban egy szociálpszichológus digitális szalonnak véli a Facebookot, az egyik újságíró kolléga digitális kocsmának. Melléjük helyezném a digitális kávéházat is. Márkik és hercegek kétségkívül a szalonban hallgatták Voltaire és Montesquieu alapos társadalomismeretről tanúskodó okoskodásait (publicisztikáit). A módosult tudatállapotú segédmunkások viszont a kocsmai söntéspultra támaszkodva koccintottak, hogy közben cifra indulatszavakkal illessék a politikusokat és a pártokat. A kávéházi okoskodás színhelye a márványból készült törzsasztal volt, ahol önálló egzisztenciájú és a hatalomnak fityiszt mutató polgárok vitatták meg a közéleti kérdéseket. Idestova száz éve kéredzkedett közéjük Dietrichstein Pál, akit a New York kávéházban fogadott be Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és Szép Ernő asztaltársasága. A rovarirtó nagyiparos áhitattal hallgatta a közírók (publicisták) okfejtését, és hálája jeléül reklámversikére hirdetett pályázatot. Az első díjas műremek így jelent meg a lapok apróhirdetési rovatában: „Drámát Shakespeare, poloskát Dietrichstein irt a legjobban.”

Az a benyomásom, hogy a digitális kávéházban olyan újságírók ülnek a virtuális törzsasztalnál, akik megbeszélik tapasztalataikat a bekéredzkedő hozzászólókkal. A kommentelők beültek az üresen maradt székbe, és beledumálnak a publicisták hírmagyarázatába (kommentárjába). Márpedig a kommentár és a komment közt nagy a különbség. A fészbukozó újságírók akarva-akaratlanul ezt a különbséget tüntetik el. A hozzászólás és a hírmagyarázat összemosását azzal magyarázza Domokos Lajos, hogy amikor az újságírók még szerkesztőségekben dolgoztak, akkor kiképezték magukat szakíróvá. Csak arról az egészségügyi gazdasági, katonai, kulturális, mezőgazdasági, sportos, természettudományos összefüggésről írtak kommentárt, amihez értettek.

Manapság, immár magánzó-szabadúszói (szabadfuldoklói?) állapotban nem ismernek szakmai korlátot. Mindenről kifejtik a véleményüket, amihez kedvük szottyan, ezzel óhatatlanul lecsúsznak a kommentelők indulatos szintjére. A köztük lévő különbséget így világítja meg Domokos Lajos: a fészbukozó újságírók „átlagot meghaladó íráskészsége hitelesíti mindazt a tücsköt és bogarat, amit magánzóként összehordanak”. E faramuci helyzetről is tanúskodik a bejegyzésem utáni idézetgyűjtemény.

 Van olyan újságíró, aki a sajtó szerves részének tekinti a Facebookot, alkalmatlannak véli azonban arra, hogy felszínen tartsa a fontos témákat. S van olyan újságíró, nem is egy, aki nem tekinti sajtóterméknek a közösségi oldalt, elvégre a posztoló magánzónak nincs szerkesztője. Vagy nem is kell neki szerkesztő, hisz’ a Facebook arra való, hogy a buborékba szorult írástudó velős, szaftos mondatokban élhesse ki az ösztöneit. Az idézettek közül azzal értek egyet, aki szerint a fészbukos véleményért is felelősséget kéne vállalni. Mert az újságíró akkor is újságíró, ha a Facebookra ír cikket (bejegyzést, posztot). Olyan témáról persze, melyhez ért is.            

Tíz mondat a Facebookról

A Facebook nem más, mint egy nagy szalon. (Csepeli György szociálpszichológus, Klubrádió, 2013. december 6.)

Ma a Facebook a kocsma. (Széky János újságíró, Facebook.com, 2014. június 24.)

A Facebook mint médium a sajtó minden más formájánál alkalmatlanabb a fontos témák felszínen tartására. (N. Kósa Judit újságíró, Népszava, 2018. március 1.)

A Facebook nem sajtótermék, ugyanis nem szerkesztik. (Szele Tamás jságíró, Forgókínpad.hu, 2019. május 20.)

A Facebook nem egy underground műfaj. Azért felelősséget kell vállalni. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, 2020. június 18.)

Ez az oldal egy Facebook-oldal, nem sajtó. (Parászka Boróka újságíró, Facebook.com, 2021. május 30.)

A Facebookon és a közösségi médiában bárki ugyanolyan hangosan tud szólni, mint az újságíró a hagyományos médiában. (Polyák Gábor médiajogász, Klubrádió, 2022. július 11.)

Sajnos idehaza a legfontosabb, kvázi sajtótermékké és politikai-gazdasági kommunikációs csatornává lett a Facebook. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, 2023. augusztus 1.)

Sajnos aki egyedül kezeli a Facebookját, az belefut ilyen hibába. (Somkúti Bálint hadiblogger, Facebook.com, 2024. november 4.)

A Facebookra magánzóként kiszabaduló újságírók úgy érzik, olykor hirdetik is, hogy a világhálón bármiről úgy formálhatnak véleményt, mint bármelyik okoskodó nyárspolgár. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2025. december 3.)