Nemere István nyolcvanadik születésnapja alkalmából blikkfangosabb címet is kitalálhattam volna, megbabonázott azonban a korát és az életművét jelző nyolcas szám. Ráadásul úgy vettem észre, hogy a kritikusok ritkán értelmezik a könyveit. Inkább újságírók beszélgetnek vele. Kimennek a megyeszékhelyen rendezett vásárokra, hogy interjút készítsenek a köteteit személyesen árusító szerzővel. Tanúsíthatom, hogy sorba állnak az emberek, mert csak így juthatnak dedikált példányhoz.

Nemere István népszerű író, aki kiesett az irodalom kegyéből. Tagja ugyan külföldi írószervezeteknek, ám a Magyar Írók Szövetsége ötször is elutasította a felvételi kérelmét. Már nem is kéri. Megelégszik azzal, hogy a könyvei tizenegymillió példányban jelentek meg. Abban nem vagyok biztos, hogy pontosan nyolcszáz kötete látott-e napvilágot. 2019-ben lett világrekorder 758-cal, és az is tudható, hogy évente tizenöt-húsz új kötete jelenik meg.

1974-ben lett elsőkötetes író a novelláival, és 1977-ben ismerkedtünk meg. Akkor fedezte föl az Élet és Irodalom legendás szerkesztője, Katona Éva. Amikor megtudta, hogy kalandos életű fiatalember négy évig dolgozott mentősként, az ÉS utolsó oldalára kért tőle írást. A riport Két deci benzin címmel jelent meg, és országos visszhangot keltett. A szerző azt írta meg, hogy az Országos Mentőszolgálat rohamkocsijai nem mehettek hetven kilométernél nagyobb sebességgel. Egy súlyos balesethez az a Nysa-gépkocsi, amelyen ő is szolgált, tizenhat perc múlva érkezett, és a kisgyerek életben maradhatott volna, ha nem kellett volna spórolni a benzinnel.

A riportot az egészségügyi miniszter helyettese, Dr. Medve László kifogásolta (később ő lett a miniszter). A botrány szele nem sodorta el a szerkesztőséget. A felsőbb szervek nem merték, vagy merték volna, de nem akarták perbe fogni a hatvanezer példányban megjelenő ÉS-t. A folytatást azonban, amely az Új Forrásban látott napvilágot, büntették. Példát statuáltak a kisebb példányszámú és csekélyebb tekintélyű tatabányai folyóirattal.

Az ÉS munkatársai fellélegeztek, bár lelkifurdalást éreztünk. Engem bíztak meg azzal, hogy vegyek részt az esztergomi járásbíróság tárgyalásain. Az ítéletre már nem emlékszem, de a főszerkesztőt, Payer Istvánt leváltották. Néhány évtized múltán azon tűnődöm, vajon ezért kapott-e gellert Nemere István pályafutása az irodalmi életben. Vagy meghökkentő termékenysége rettentette el az irodalomtörténészeket attól, hogy számba vegyék a halmozódó könyveit? Esetleg az nem tetszett nekik, hogy ponyván árulta a köteteit?

E kérdésekre nincsenek válaszok, amelyek talán már sosem derülnek is. A pályafutás azonban elkezdődött, már csak azért is, mert a rokonszenves írónak többször sikerült biztonságos hátteret teremtenie. Jártam az esztergomi otthonában és a csengelei (Szeged melletti) tanyáján. Megismertem a második és a harmadik feleségét, akik nemcsak a háztartását vezették, hanem az alkotó munka feltételeiről is gondoskodtak. Nemere István az egyik interjúban be is vallotta, hogy nála „Az írás a prioritás, nem csoda, hogy három feleség sem bírta ki ezt.”

Néhány éve egy szabolcsi faluba költözött a negyedik feleségével. Tiszaeszlár történelmi nevezetességű hely. Innen való Solymosi Eszter, akinek a halálához kötődik a XIX. század talán legnagyobb visszhangú pöre. Nem lepődnék meg, ha az író-riporter a történtek nyomába eredne, és életművét a nyolcszáz-valahányadik könyvvel koronázná meg.            

Tíz mondat Nemere Istvántól

Minden érdekel, amit „elzárnak” előlem. (Zalai Hírlap, 1999. november 8.)

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy több hónapig dolgozom valamin, ami aztán nem kell senkinek. (Napvilág.net, 2005. október 1.)

Lassan és gyorsan is ugyanúgy lehet rosszat írni, mint jót. (Délmagyarország, 2008. január 17.)

Majd meglátjuk, ki lesz lábjegyzet néhány év múlva. (Index.hu, 2008. október 12.)

Az ihletben nem hiszek, mert akadályozza a rendszeres munkát. (Bookline.hu, 2009. június 29.)

Az irodalmi élet nem kényeztetett el. A rendszerváltás előtt azért, mert nem tartoztam oda, a rendszerváltás után meg azért, mert nem tartoztam sehova. (Fejér Megyei Hírlap, 2009. augusztus 1.)

Az igazság hírvivőjének tekintem magam. (Kelet-Magyarország, 2016. április 4.)

Mióta magyarok élnek a földgolyón, senki nem írt ennyit ezen a nyelven. (Békés Megyei Hírlap, 2021. augusztus 9.)

Negyven éve szabadúszóként is boldogulok. (Blikk.hu, 2021. augusztus 14.)

Nem nyilvánulhatok meg egyik oldal mellett sem, mert abban a pillanatban elvesztem az olvasóim felét. (Magyar Hang, 2024. szeptember 20.)

Tíz mondat Nemere Istvánról

Lepipálhatatlan, ő csak ebben az évben tizenhat darab magyar irodalmi művet mondhat a magáénak. (Kálmán C. György irodalomtörténész, Beszélő, 1999/10.)

Jóllehet 176 centiméter magas, de sámlira kellene állnia, ha egymásra tornyozott könyveiből a legfrissebbet akarná levenni. (Szántó Gábor újságíró, Mai Nap, 2001. január 7.)

Ha az Egyesült Államokban vagy Angliában, Franciaországban élne, gazdag, világhírű író lenne. (Kellei György veszprémi újságíró, Napló, 2004. november 6.)

A ma élő írók közül Nemere István a leghíresebb eszperantista. (Bogár Zsolt újságíró, Magyar Narancs, 2007. január 25.)

Harminchat álnéven adta közre műveit, de Nemere csak egy van. (Mórocz Károly tatabányai újságíró, 24 Óra, 2008. szeptember 18.)

Rosszul érzi magát, ha nem ír napi negyvenezer leütést. (Valuska László újságíró, Index.hu, 2008. október 12.)

A legtermékenyebb magyar író. (Nyemcsok László békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2010. május 31.)

Kínosan ügyel a pontosságra. (Matyasovszki József nyíregyházi újságíró, Kelet-Magyarország, 2016. április 4.)

A világ legtöbb művet jegyző szerzője. (Csatári Henriett újságíró, Blikk.hu, 2021. augusztus 14.)

Némi sértettség is felsejlik a mondataiból. (Vass Norbert újságíró, Könyves Magazin, 2024. szeptember 4.)