Figyelemre méltó mondat jelent meg a Népszava mai számában. A Vélemény-rovat egyik cikkét Batka Zoltán írta Orbán Viktor szerepléséről az Európai Parlamentben. Az ellenzéki napilap munkatársa azt fejtegette, hogy a „glasszékesztyűs széplelkek” jókora késéssel ismerték föl a magyar miniszterelnök „harcos” természetét. De végre „megértették: egy vastag nyakú parvenü kordában tartásához a bikacsök a megfelelő szerszám, egy bizonyos szint felett le kell menni egy bizonyos szint alá.”
Ha a magyar miniszterelnök nemzetközi helyzetéről írnék most cikket, akkor azt kéne eldönteni, vajon a parvenü, vagyis az előkelősködő, felkapaszkodott, újgazdag, vagy pedig az uniós vendég fegyelmezésére szánt bikacsök a sértőbb-e? Csakhogy engem az összetett mondat második része érdekel. Vissza a forráshoz munkacímmel könyvet írok ugyanis a szállóigék eredetéről. Az eddigieknél könnyebb helyzetben vagyok, mert soha senki nem vonta kétségbe, hogy az eredeti szöveg - „Bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.” - Esterházy Pétertől való.
Arra is kitérek majd, hogy mikor és miért írta le, először mégis inkább azt taglalom, vajon illik-e, szabad-e az eredeti jelentéstől eltérő felhangot kölcsönözni egy értelmiségi körökben közismert és elég gyakran idézett szállóigének. A jelenséget „visszájára fordult vagy fordított mondásnak” nevezik a nyelvészek. Közülük a nemrégiben elhunyt Grétsy László képviselte a legmarkánsabb álláspontot. Szerinte „Ha a közmondás más felhangot kap, s már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, akkor már nem természetes módosulással állunk szemben.” (Megjelent az Édes Anyanyelvünk című folyóirat, 1988/2. számában.)
A cikk másik pontján még ennél is határozottabban fogalmazott: „önkényes módosításnak” vélte a jelentésváltoztatást. Mintha egy kicsit vissza is rettent volna a saját szigorúságától, mert megengedőbben fűzte hozzá: „Ha mégis ezt az utat követjük, valamilyen módon utalnunk kell a változtatás tényére.” Nem vagyok nyelvész, csak szerkesztő, de szembesültem néhány ezer kézirattal, és az a benyomásom, hogy a közmondás esetében szinte bármilyen értelmezést megengedhet magának egy cikkíró. Elvégre a szerző ismeretlen, illetve sokan tettek hozzá az ismeretlen alapgondolathoz, vagy vettek el belőle. Eggyel több értelmezés igazán nem számít. A szállóigének azonban van szerzője, ezért indokolt Grétsy László intelme. A Népszava mai számából idézett mondat ugyanis az Esterházy-féle szállóige parafrázisa (átírása, átköltése, értelmezése, változata).
Az pedig nem felel meg a valóságnak, hogy a nagy hírre vergődött mondás először 1979-ben látott napvilágot, a Termelési kissregényben. Két évvel korábban jelent meg, az Új Írás című folyóiratban. A huszonhét esztendős író mondata 1977-ben még nem csinált karriert a hazai nyilvánosságban, csupán az irodalmi ínyencek tudtak róla. Ezt támasztja alá a bejegyzésem utáni összeállítás néhány idézete. Az önálló közleményben más funkciója volt, mint a regényben, és mint most.
Egy minisztériumi főosztályvezető szolgálati gépkocsival jár, és a sofőr óhatatlanul számtalan helyzetben ismeri meg a főnökét. De az eredeti mondás nemcsak a keletkezése miatt gyökerezik a Kádár-korszakban. Azért is, mert azt a mentalitást fejezi ki, hogy a hivatalos utakon nem ajánlatos berúgni. Ha a „kiskirályt” a fölöttesei a diktatúra jellegéből adódó tisztogatás (csisztka) során ki akarják közösíteni, akkor a sofőrje tanúskodhatna ellene. Az a benyomásom, hogy 1977-ben Esterházy Péter még csak a képmutatást, az álszentséget akarta jellemezni. Már itt is túllép az egyénítésen, mondása azonban a Kádár-korszak egyik kulcsmondatává csak a regény megjelenése után vált. Szállóigévé pedig 2010 után.
Ama szerzők gyakran idézett és változtatott jelmondata lesz, akik nem akartak leszállni a kormánypárti nyilvánosság karaktergyilkos színvonalára. A szállóige akkor került az érdeklődés homlokterébe, amikor egy trágár kifejezésekben tobzódó kormánypárti publicista állami kitüntetésben részesült, és ezért hetvenegy közéleti személyiség visszaadta a saját lovagkeresztjét. A mondás igazi karrierjét Esterházy Péter már nem érhette meg, a szállóige ugyanis a kiteljesedett NER-t övező polgári ellenállás kifejeződése lett.
Batka Zoltán ebben az összefüggésben változtatott rajta, utalván arra is, hogy a magyar miniszterelnök strasbourgi jelenlétének volt egy meghökkentő epizódja. A vita színhelyén Magyar Péter, a legnagyobb ellenzéki párt vezetője zsebre dugta a kezét, és e videóra vett mozzanatból a kormánypárti sajtó ágyékdiplomáciai tiszteletlenséget olvasott ki. A Népszava publicistája tehát okkal állapította meg azt, amit a bejegyzésem elején idéztem. Értelmezése azonban akkor lett volna teljes értékű, ha azt is közli az olvasókkal, hogy kinek a mondását alakította át.
Tíz mondat egy Esterházy-szállóigéről
Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá. (Esterházy Péter: Ha én főnök lennék, Új Írás, 1977/5.)
Némely szavak, fordulatok használata vagy kerülése éppily pontossággal jelzi a beszélő műveltségi fokát, tekintve, hogy az ember bizonyos szint fölött nem süllyedhet bizonyos szint alá. (Farkas Csaba szegedi újságíró, Délmagyarország, 1988. november 14.)
Az ember bizonyos szint fölött nem süllyedhet bizonyos szint alá, mert akkor már nem művész, hanem iparos. (Csiky László szentesi karikatúraszobrász, Reggeli Délvilág, 1993. augusztus 7.)
Ők azok, akik - Eserházyval szólva - bizonyos szint fölött nem mennek bizonyos szint alá. (Gál J. Zoltán újságíró a Bayer Zsolt kitüntetése ellen tiltakozókról, Vasárnapi Hírek, 2016. augusztus 27.)
A műsor gazdája egy parázs vita során elejtette azt a mondatot, hogy „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Magával a kijelentéssel semmi gond. A bemondó azonban szólásmondásként hivatkozott rá. Márpedig ez akkor is Esterházy-idézet, ha a fene fenét eszik. Lehet, hogy a tudtom nélkül szólássá vált egy irodalmi alkotás kulcsmondata? (Fehér Miklós vajdasági író, Magyar Szó, 2019. április 11.)
Hol vannak már a mai politikából a rendszerváltás utáni évek olyan csillogó intellektusú, talpig úriember véleményformálói, politikusai, mint Kis János, Tamás Gáspár Miklós vagy Tölgyessy Péter? Rájuk igaz volt a gyakran idézett író, Esterházy Péter mondása, amely szint „van az a szint, ami fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”. (Kárpáti András újságíró, Magyar Nemzet, 2020. november 16.)
Esterházy mondata a magyar értelmiségi elit legfontosabb hivatkozási alapjává vált. Folytonosan idézik, miközben megfosztották eredeti kontextusától és - azt hiszem - valódi jelentésétől is. (Bence Erika vajdasági irodalomtörténész, Családi Kör, 2021. október 7.)
Sokan leírták ezt a mondatot, azok, akik a szint fölötti kaszthoz tartozónak képzelik magukat. Biztos jó érzés a kiválasztottak közé tartozni, azonban én túl önhittnek, arisztokratikusnak tartom ezt a fogalmazást. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, 2023. november 18.)
Tényleg erős volt középső ujjal az egyezményes nemzetközi jel mutatása a fotósoknak. Engedelmükkel a kép közlésétől eltekintenénk, egy bizonyos szint alá azért ne süllyedjünk még egy olimpiai bajnok hangulatának a kedvéért sem. (Krasz Emil sportújságíró Milák Kristófról, 24.hu, 2024. április 15.)
Az Unió glasszékesztyűs széplelkei… megértették: egy vastag nyakú parvenü kordában tartásához a bikacsök a megfelelő szerszám, egy bizonyos szint alatt le kell menni egy bizonyos szint alá. (Batka Zoltán újságíró, Népszava, 2024. október 14.)
