Most, az év vége felé érdemes eltűnődni azokról a témákról, amelyekből nem lett vita. Augusztus 11-én például figyelemre méltó cikk jelent meg a Magyar Hang című hetilapban. Lányi András, a filmrendezőből lett ökofilozófus megkérdőjelezte egy másik publicista okfejtését. Az ugyancsak a Magyar Hanghoz tartozó Dévényi István ugyanis az ellenzéki pártokon kérte számon a hatékony ellenállást. Baráti vitapartnere az országgyűlési választás utáni apátiában reménytelennek látta az ellenzéki pártok helyzetét, és azt fejtegette, hogy helyettük inkább az ellenzéki sajtótól várható a kormány-, sőt a rendszerváltás kierőszakolása.

Kibontotta azokat a történelmi csomópontokat, amikor a különböző okok miatt gyenge politikai pártokat az újságírók lendítették át a holtponton. Például Kossuth Lajos Pesti Hírlapjára utalt, vagy a rendszerváltás előtti Beszélő körére. Majd föltette a millió forintos kérdést: „Hol képződhetne politikus közeg, ha nem az újságok és a hírportálok körül?” Okfejtésében van igazság, noha erről már nem szerzett tudomást a nyilvánosság. Nem bontakozott ki ugyanis vita arról a kérdésről, amely a kormánypárti újságírókat is foglalkoztatta. Az előzményekhez tartozik, hogy a Csatt című műsorban az ATV egymásnak eresztette a kormánypárti és az ellenzéki véleményformálókat.

Az amúgy vértolulásra hajlamos Gajdics Ottó őszinteségéből telt arra 2022. november 21-én, hogy kifejtse: ő bizony ellenzéki újságíróként a Gyurcsány-kormány bukásáért harcolt. Az újságírót tehát politikai aktivistaként képzeli el. Mint a bejegyzésem utáni összeállításból kirajzolódik, ez a felfogás nem idegen a másik oldal nyilvánosságában dolgozóktól sem. Abban semmi meglepő, hogy a bukaresti magyar hetilap, A Hét  majdani főszerkesztője, Huszár Sándor Dermata-gyárbeli munkásból újságíróvá előléptetve 1960. április 30-án ezt írta a naplójába: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is.” Ugye?

A hatvanas évek végétől szembesültem olyan magyarországi tollforgatókkal, akik arra tanítottak, hogy az újságíró politikai aktivista is. Most nem ecsetelem, hogy miként jutottam el eme álláspont ellenkezőjéig. Inkább azt foglalom össze, hogy az újságíróság értelmezése nem azon múlik, vajon jobb- vagy baloldalról látjuk-e a világot. Az a benyomásom, hogy  politikus és az újságíró összemosása egyaránt jellemezhet látszólag gyökeresen eltérő világnézetű újságírókat. Sőt, az említett idézetcsokor tanúsága szerint nemcsak újságírók mosták össze a két szakmát, hanem a politikusok is hajlamosak erre.

A Medgyessy-kormány országlása idején az Országos Rádió és Televízió Testület koalíciós pártok által megszavazott vezetője épp úgy „a politika infrastruktúrájának” nevezte a médiát, mint 2010 után a kommunikációért felelős államtitkár. Az utóbbi mindmáig hivatalban van, és bár más helyen ül, jogfolytonossága mégis azt sejteti: az Orbán-kormány változatlanul a politika meghosszabbított kezeinek véli az újságírókat. Mindkét szekértáborból kiszakadtak azonban olyan véleményformálók, akik nem fogadják el ezt a szereposztást. Magam is közéjük tartozom. Csaknem három évtizedig tanítottam médiapolitikát, amelyből két következtetést vontam le. 

Az újságírásban kétségkívül akadtak olyan időszakok, amikor természetes volt, hogy a politikával kacérkodóból előbb újságíró, majd politikus lett. Ilyen volt Kossuth Lajos, aki börtönt is ült a Pesti Hírlapért, mert a hatalom lévők szerint illetéktelenül szólt bele a politikába. De ilyenek voltak a munkásmozgalom első vezetői is, elvégre a legműveltebb munkavállalók, a betűkkel dolgozó nyomdászok közül kerültek ki. Egyszóval mind a nemzeti, mind a nemzetközi oldalon megszokottá vált a politikai aktivizmus az újságírók körében. A második világháború után is csak annyiban változott a helyzet, hogy hatalmi válságok idején a baloldalon sok újságíró ábrándult ki a politikai szerepvállalásból.

Példa erre ama lázadás a Szabad Nép szerkesztőségben, amikor a legvadabb cikkek szerzői fordultak szembe korábbi önmagukkal és a hatalomgyakorlás változatlan vonalvezetésével. S bár  Rákosiék széttelepítették őket, mégis jelentős szerepet játszottak az 1956-os események alakulásában. 1957-től is a szakma többségét jellemezte a pártos újságírás, a válság közeledtével azonban a hatalom közelében lévő tollforgatók közül sokan megint kiábrándultak a politikai aktivizmusból. A rendszerváltás után némi fáziskéséssel követték őket a jobboldali újságírók közül azok, akik megtartották konzervatív értékrendjüket.

A hatalmat gyakorlók olyannyira nem szenvedhetik a Magyar Hangot vagy a Válaszonline.hu-t, hogy egyetlen fillérnyi hirdetést sem adnak nekik. Miközben százmilliókból tartják életben a Népszavát, az immár csak egyetlen ellenzéki napilapot. Mindebből következik a második tanulság, amelyet a Magyar Hang főszerkesztője így fogalmazott meg: „A sajtónak nem lehet az a célja, hogy politikai változást kényszerítsen ki, sem az, hogy a hatalmat bebetonozza.” Máshonnan indulva ugyanerre a kétfrontos következtetésre jutottam. Nekünk, újságíróknak el kell ismernünk, hogy választott politikusok hozzák a döntéseket. Nem az a dolgunk, hogy döntsük meg a kormányt, váltsuk le a rendszert, hanem hogy a döntéshozókat kényszerítsük indoklásra.

Az indoklási kényszer természetesen vonatkozik az ellenzéki politikusokra is, még ha döntéseik alapvetően nem is befolyásolják az ország helyzetét. Egyszóval a jelenlegi Magyarországon nem föltétlenül a világnézetünk dönti el, hogy eltartjuk-e magunktól a pártos újságírást. Eközben persze magam is vallom, hogy ránk férne a kormány-, sőt a rendszerváltás.   

Tíz mondat az újságírók szerepzavaráról

Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába. (Katona Tamás nyilvánosságért felelős államtitkár, Népszabadság, 1993. október 16.)

Az újságírásnak az a dolga, hogy a hatalom körmére nézzen. (Nehéz-Posony István médiajogász, Nógrád Megyei Hírlap, 1994. április 16-17.)

A média a politika infrastruktúrája, amivel eljut az üzenet a választóhoz. (Kovács György, az Országos Rádió és Televízió Testület elnöke, Magyar Hírlap, 2004. április 26.)

A médiának az a dolga, hogy közvetítse a politikai véleményeket. (Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár, Klubrádió, 2011. május 6.)

Az újságírás civil kontrollt jelent az aktuális hatalomgyakorlással szemben. (Balavány György publicista, Klubrádió, 2012. szeptember 14.)

A média is egy hatalmi ág, s mint ilyen, a finanszírozásának az átláthatósága sérthetetlen közérdek, oda ellenőrizetlen pártpénzek nem folyhatnak be. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, FüHü.hu, 2017. szeptember 14.)

Az ellenzéki lapok erős ellenzéki pártok hiányában maguk is politikai szereplőkké váltak. (G. Fodor Gábor politológus, a Századvég Alapítvány elemzője, tv2, 2018. február 5.)

Újságírás helyett valami mást csinálnak, inkább ellenzéki aktivistaként tekintenek önmagukra. (Apáti Bence publicista a másik oldal megmondó embereiről, Magyar Nemzet Online, 2022. február 11.)

A sajtónak nem lehet az a célja, hogy politikai változást kényszerítsen ki, sem az, hogy a hatalmat bebetonozza. (György Zsombor újságíró, Index.hu, 2022. július 25.)

Hol képződhetne politikus közeg, ha nem az újságok és a hírportálok körül? (Lányi András publicista, Magyar Hang, 2023. augusztus 11.)