A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. 2000-ben bekövetkezett haláláig ötvenhét könyvet  jelentetett meg, és a múlt század hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveiben a legolvasottabb írók közé tartozott. A figyelemre méltó életmű kezdeteit vette szemügyre Marik Sándor, a nyíregyházi napilap nyugalmazott főszerkesztő-helyettese. Áttekintése a megyei újság 2023. október 9-i számában látott napvilágot.

Végh Antal és a Kelet-Magyarország

Ötvennél több könyvet írt, közülük több megyénket mutatta be. Volt olyan is, a Miért beteg a magyar futball?, amely négy kiadásban és hétszázötvenezer példányban kelt el.

Az 1980–90-es évek népszerű írója a szatmári Majtison született, Szatmárnémetiben, majd Debrecenben tanult. A Hajdú-Bihar megyei Gáborjánban tanítóként kezdett, ahol 1956-ban a forradalmi bizottság titkárának is választották. Utána nyolc hónapot börtönben töltött, majd az újfehértói tanyavilágba helyezték, ott azonban hamar bekerült a központi iskolába, nem sokkal később pedig Nyíregyházára.

A kerek évforduló alkalmából nem írói munkásságát idézem -  azt a hetvenötödik születésnapja alkalmából arra hivatottak tették meg a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle konferenciáján -, hanem a nyilvánosság elé lépését elevenítem fel, ami javarészt a Kelet-Magyarország című napilaphoz köthető. Neve először 1960 decemberében jelent meg az újságban, amikor nagy érdeklődés kísérte a megyei Móricz Zsigmond Könyvtár által kiírt irodalmi pályázatot.

Díjat ugyan nem kapott, de a bíráló bizottság külön jutalomban részesítette Végh Antalt (Újfehértó) - írta korabeli tudósításában a Kelet-Magyarország. A jó szemű szerkesztők felfigyelhettek a huszonhét éves tanítóra, mert nem sokkal később, 1961. január 15-én, vasárnap újságoldalnyi terjedelemben közölték A pipacsok égni kezdtek című novelláját. Ilyen terjedelem napilapban nagyon ritka volt, Végh Antal írása azonban most, több mint hatvan esztendő elteltével is kellemes olvasmány.

A következő héten irodalmi estet szervez népművelőként szerepelt az újságban. Mintegy száz érdeklődő vett részt az újfehértói összejövetelen. Meghívására Angyal Sándor, Asztalos Bálint, Sipkay Barna, Szállási László olvasta fel egy-egy elbeszélését, Cselényi István Gábor, Haraszthy József, Krecsmári László, Mester Attila pedig új versét mondta el. Áprilisban ismét pályázat révén említették.

A Kelet-Magyarország irodalmi pályázatát értékelték a meghirdetett időpontnál később, olyan sok pályamű érkezett. Nemcsak a pénzdíj volt vonzó, hanem az ígéret is, hogy minden pályázónak írásbeli értékelést ad a bíráló bizottság. Végh Antal is indult. A zsűri szerint a legjobb, legérettebb írást, A folyóknak van vasárnapja című novellát ő küldte be. Írása feltétlenül kiemelkedik a pályázati művek közül - olvasható az értékelésben.

Végh Antal ezekkel az előzményekkel lett részese 1961-ben az akkor mozgalmas megyei irodalmi élet körforgásának. Sorra jelentek meg írásai, rendszeresen vett részt író-olvasó találkozókon olyan ismert személyiségekkel együtt, mint Czine Mihály, Gerelyes Endre, Margócsy József, Mocsár Gábor, Váci Mihály. Rendkívül termékeny szerző volt, hetente jelentkezett új írásokkal. Elbeszélései hamarosan más fórumokon is nyilvánosságot kaptak. Először a nyíregyházi stúdió, majd a Kossuth Rádió műsoraiban.

Több irodalmi folyóiratban is napvilágot láttak, például a pécsi Jelenkorban, később a budapesti Valóságban, a debreceni Alföld pedig 1963 májusában első kisregényének közlését kezdte meg. Ugyanebben az évben jelent meg első könyve, a Korai szivárvány, és első drámája, a Holnap vasárnap. Ezekkel már az országos irodalmi életben is helyet kért.

Érdemes megemlíteni, hogy a Kelet-Magyarországnál szívesen és hozzáértően foglalkoztak a külső szerzőkkel, nem egyszeri alkalomnak tekintették a találkozást egy-egy alkotóval. Végh Antal is sokszor látogatott a szerkesztőségbe csupán az eszmecserék - adott esetben a baráti kritikák - kedvéért is. Miután azonban Budapestre költözött, és szabadfoglalkozású íróként kereste a kenyerét, egyre ritkábbak lettek az ilyen alkalmak. Új közegben független alkotóként, ráadásul egyszemélyes vállalkozásban hasonló találkozások sokkal ritkábban történhetnek.

Utólag elolvasva a Kelet-Magyarországban vele foglalkozó kritikákat, elgondolkodtató, hogy miként ötvöződtek az elismerő és a megfontolásra ajánlott elemek. Felvetették, vajon az író által alkalmazott gyűjtési módszer képes-e megbízható képet adni egy-egy faluról, netán eleve az általánosítás veszélyét rejti magában. Vagy például azt, hogy jó-e, ha az író mindig fekete-fehér kontúrokkal rajzolja meg a valóságot, elfeledkezve az árnyalatokról; a valóság sohasem ennyire egyértelmű. Már kezdetben is túl szerteágazónak tartották a témaválasztását.

Jók voltak ezek az alkotó beszélgetések. Talán az ilyen műhelymunkák későbbi hiánya miatt nem foglal el olyan helyet Végh Antal a magyar irodalomban, amilyen tehetsége szerint megillette volna. És mintha kezdene is feledésbe merülni.