A múlt század utolsó harmadának egyik legérdekesebb és legvitatottabb írója 1933. október 14-én született. Hatvanhét évet élt meg, és ötvenhét könyve jelent meg. Legalább tízben a magyar foci ellentmondásait feszegette. Volt olyan kötete, amely több kiadásban és 750 ezer példányban látott napvilágot. Az évforduló alkalmából nem lesz konferencia, melynek előadói elemezhetnék a terjedelmes életművet. Helyettük közlöm a Facebook üzenőfalán azokat a glosszákat, amelyekben Végh Antalt próbáltam közelebb hozni a Médianapló olvasóihoz. Íme, a munkamódszeréről egy bejegyzés.
Nagyok, ha találkoznak (2017. november 22.)
Stadler József gazdasági csalás miatt kétszer ült börtönben. Most is folyt ellene valamilyen eljárás, nem várta meg azonban a tárgyalást. Agyvérzés vitte el. Élete tárva-nyitva a bulvársajtót kedvelők előtt. Halála napján pedig felötlött, hogy mit mondott egy hozzá hasonló lelkületű íróról Bodor Pál: „Végh Antal sajtófőnöke a botrány.” Hármójuk közül Stadler volt az, aki oda távozott, ahol kedvére üzletelhet. Az égben nincs adóhatóság.
Végh Antallal tíz évig laktunk közel egymáshoz, és gyakran beszélgettünk. Tudta, hogy a gyerekkoromat Kiskőrösön töltöttem. Apámmal hetente kerekeztünk át a szomszédos, körülbelül tíz kilométernyire lévő faluba, Akasztóra. Azt is elmeséltem neki, hogy az egyik nagynéném férje cipész volt, ráadásul akadt még két másik férfi is a rokonságban, aki ezt a mesterséget űzte. Az ötvenes évek elején azonban inkább csak suszternek nevezték őket, mert nem jutottak cipőtalpnak való bőrhöz.
Apám jóvoltából lettek toldozó-foltozó suszterből cipészek. Stadler József állatokat nevelő apjával üzletelt, innen az ismeretség. Tóni elmondta, hogy írna Stadler Józsefről az atlantai olimpiáról tervezett könyvébe, de nem ismeri a helyi körülményeket. Ha van kedvem hozzá, kísérjem el. Másnap leparkoltunk a rendszerváltás utáni első magánstadion előtt. Indiánrót színű Volkswagen Golfom eltörpült a pesti és külföldi csapatokból összevásárolt focisták sokkal drágább autói mellett.
E látogatásból írta meg néhány hónappal később megjelent Ötkarikás szemmel című kötetében az Ékszerdoboz a pusztán című fejezetet. Az NB I-es focicsapat dúsgazdag tulajdonosa ama teremben fogadott bennünket, amelynek masszív, fából faragott, otromba és ízléstelen berendezését Ceausescu egyik erdélyi vadászkastélyából vásárolta. A két férfi bizalmatlanul méregette egymást. Az egyiket megelőzte a híre, hogy több könyvben leplezte le a magyar focit. A másik egyszerre volt kíváncsi a vendégre, és tartott is tőle.
Nekem pedig nem jutott eszembe semmi, amellyel feloldható lett volna a köztük szikrázó feszültség. Az író egyébként azt fejtegeti az említett fejezetben, hogy ekkor kérdezte meg Stadlert, vajon mindig csak bojtár volt-e a birkanyáj mellett, vagy számadó juhásszá is előléptették. Ettől aztán a lejárt szavatosságú magyar konzervekkel az orosz piacon üzletelő milliárdosnak megeredt a nyelve. Elvégre olyan emberrel találkozott, aki szintén megtapasztalta az akol melegét. Másként emlékszem a lélektanilag kétségkívül fontos jelenetre.
Végh Antalnak csakugyan sikerült feloldania a feszültséget, de nem azzal, amit papírra vetett, hanem a májusi esővel. A birkák ugyebár legelik a májusi füvet, és ez rosszul hat az emésztőrendszerükre. Tóni beszélgetés közben a fosni szót használta, és a népiesen szakszerű kifejezéstől a másik juhász rádöbbent, hogy hasonszőrűvel van dolga. Kinyílt a vendég előtt. Olyasmit is elmondott a magyar labdarúgás már akkor is förtelmes ügyeiről, amelyet meglepő módon nem írt meg a magyar irodalom talán legindiszkrétebb szerzője.
Már nem kérdezhetem meg tőle, vajon miért fogta vissza magát. De alighanem azért, mert megérezte Stadlerben az őserőt és a népi furfangot, amelyet magának is tulajdonított. Megírta viszont azt, ami jellemzi a munkamódszerét. Amidőn a két híres ember belemelegedett a beszélgetésbe, Végh Antal megkérdezte, hol találja a mellékhelyiséget. Stadler elmagyarázta neki, majd Tóni nyolc-tíz perc múlva visszajött, és folytatták a diskurzust. Vagy másfél órával később már valahol Kiskunlacháza környékén jártunk, amikor megkért, hogy álljunk félre.
Azt firtattam az akkor 63 éves írónál, nincs-e valami baj a prosztatájával, hisz’ nemrégiben kéredzkedett ki. Elnevette magát, és elmesélte, hogy ő bizony másért ment ki a fogadóteremből. Érkezéskor ugyanis látta, hogy a stadion gyepén éppen edz az NB I-es focicsapat. Gondolta, elcsíp valaki a játékosok közül. A 21 éves centerhalfot, a majdani válogatott Dragóner Attilát találta meg. „Az olimpiai válogatott ifjú és elégedett titánjával” az Atlantában elért tizenhatodik helyről, a csúfos vereségekről, a hibás szakvezetői döntésekről váltott szót. Aztán visszajött a parvenű ízléssel berendezett szobába.
Immár az országút szélén mondta el, hogy Dragóner szájába adja mindazt, amit az esténként nála vendégeskedő válogatott focisták súgtak neki. Azt már az olvasók is megállapíthatják, hogy a néhány perces folyosói beszélgetésből egész fejezetet rittyentett az Ötkarikás szemmel-ben. Végül is megírta az igazságot? Igen, megírta, de úgy, hogy megőrizte a súgók inkognitóját. Hogy aztán Dragóner milyen árat fizetett a „vallomásáért”, azt tőle kéne megkérdezni. Szűkebb környezete nyilván nem köszönte meg neki.
