A tegnapi bejegyzésem nem mozgatta meg a kíváncsiság mesterségét űző újságírókat, de azért kaptam néhány telefont. Az egyik kolléganő, akinek sok interjúját szerkesztettem, és a műfaj legjobbjai között tartom számon, elmondta, hogy politikus beszélgetőpartnerei miért utálják az interjút. Azért, mert felfuvalkodottak, önhittek, és azt hiszik, hogy ők fújják a passzátszelet, satöbbi.
Nem vonom kétségbe, hogy politikusnak leginkább az megy, aki többre tartja magát azoknál, akiknek törvényt hoz, és ez bizony torzítja a jellemét. De ódzkodását, tartózkodását, vonakodását az újságírók által föltett kérdésektől más is motiválja. Interjúkészítői és interjúszerkesztői tapasztalatom, hogy a politikusoknak nem a kérdésekkel van bajuk. „Csak” azokkal a kérdésekkel, amelyeket nem ők tesznek föl.
Ha egy minisztert interpellálnak az országgyűlésben, akkor céltudatosan hozzák kínos helyzetbe a hatalomban lévő politikust. Azt viszont nehezen viselik el, ha az újságíró arról kérdezi őket, hogy miért éppen ama bizonyos döntést hozták. De ha már kolléganőm az utálatot emlegette, egyre inkább az a benyomásom, hogy a politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni. Ezzel magyarázható, hogy akkor veszítenek a nyilvánosság előtt, ha kiderül róluk, hogy a legszívesebben saját magukkal készítenének interjút.
Viselkedésük oka figyelemre méltó. Már eljutottak odáig, hogy hagyják magukat felkészíttetni arra a fránya beszélgetésre. Magukban, vagy ha van kommunikációs stábjuk, a munkatársaikkal végiggondolják, és el is próbálják, hogy az újságíró mivel hozná őket zavarba. Azt is megtanulják, hogy a kínos kérdéseket miként lehetne elhárítani. S mert az interjú két ember párharca is, igyekeznek átvenni a kezdeményezést. Ebből fakad, hogy a nyilvánosság fórumain teszik föl maguknak azokat a kérdéseket, amelyekre a számukra kedvező választ fáradságos munkával gyakorolták be.
Az interjút készítő újságírók pedig nyelnek egyet, és úgy tesznek, mintha nem vennék észre a „trükköt”. Vagy kikérik maguknak a szakmai sértést, bár az újságírói önérzet eme megnyilvánulását a legutóbbi másfél évtizedben ritkán tapasztaltam. Ezért tűnt fel, hogy szinte Rónai Egon volt az egyetlen, aki finoman, ironikusan, kulturáltan, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem tetszik neki a politikusi álkérdés.
Tíz mondat az önkérdésekből
Ha azt kérdezné, hogy…, akkor azt válaszolnám, hogy… (Gyurcsány Ferenc szocialista politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2010. június 2.)
Ha azt kérdezi, miben reménykedem, akkor… (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Magyar Televízió, 2012. december 12.)
Ha azt kérdezi, hogy a közmédia pénzbe kerül-e, akkor ez értelmetlen kérdés. (Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója, hvg.hu, 2015. március 16.)
Ha valaki föltenné a kérdést, akkor azt felelném, hogy…(Tóbiás József szocialista politikus, ATV, 2015. szeptember 7.)
Most föltehetné a kérdést, hogy… (Kövér László Fidesz-politikus, InfoRádió, 2015. december 15.)
Ha ön meg fog engem kérdezni, fogok tudni válaszolni arra, hogy… (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2016. január 25.)
Ha már helyettem is kérdez. (Rónai Egon műsorvezető Harangozó Tamás szocialista politikushoz, ATV, 2016. augusztus 15.)
Ha megkérdezné tőlem azt, hogy Ágnes… (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, 2018. május 17.)
Ezt ne kérdezze! Kérdezze azt, hogy… (Gerő András történész, ATV, 2018. szeptember 27.)
Ezért most mit csinálunk? Azt csináljuk, hogy… (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. február 22.)
