Reggelente a Népszavából mindig a sportrovatot lapozom át először. Elszomorít, hogy ma nem az új országos csúcsról, a női százméteres síkfutásban elért 11,14 másodpercről írt a patinás újság. Foglalkozhatna többet is kedvenc sportágammal, a siófoki kézilabda válságáról írott cikk azonban így is érdemes a figyelemre.
Tünetértékű, ahogy a névtelen szerzők érzékeltetik, miként került közel egy építőipari vállalkozó a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez. Szó szerint beépítette a Balaton déli partját, majd kiépített egy nemzetközi szereplésre alkalmas női kézilabda csapatot. Közben persze adósságokat is csinált, ezért sorra hagyták faképnél a külföldi sztárok. A mostani energiaválság idején az állami pénzből felépített sportcsarnok kétszázmilliós villanyszámlája tette be neki a kaput. Kizárták a nemzeti bajnokság első osztályából. A sportmecénás vállalkozó kezdheti elölről (alulról) az egészet, ha lesz még hozzá kedve.
A figyelemre méltó cikk ezzel a mondattal fejeződik be: „Azt sem gondolta volna senki, hogy Stadler József bármiben is megőrizte volna a korát. Pedig de: az összeomlásban.” Szellemes a csattanó, de csak félig igaz: Stadler ugyanis a magánvagyonából húzta föl a pusztaságban ma már pusztulásnak indult betonkalitkát. Ismertem személyesen, mert a szomszédos településen gyerekeskedtem. Családunkban három suszter volt, és a múlt század ötvenes éveiben fából eszkábáltak és nyersgumiból faragtak talpat a cipőknek. Állami boltvezető apám szerzett nekik bőrt a talpaláshoz, forrása az állattenyésztéssel foglalkozó Stadler-család volt.
József túl van a kétszeri börtönbüntetésen. Immár a mennyből nézi az állami milliárdokból épített stadionokat, amelyekbe hálni jár a lélek. Annyiban kétségkívül előképe volt a mai stadionépítőknek, hogy miután a kilencvenes évek elején összeomlott a magyar-szovjet árucsere-forgalom, az államtól átvette a stafétabotot. Konzervekkel, űdítőkkel, mezőgazdasági termékekkel látta el a 150 milliós Oroszországot. Az ebből szerzett milliárdokat vajon erkölcstelenebb volt eltitkolni az adóhatóság elől, mint manapság a TAO révén elkerülni az adózást?
Az a benyomásom, hogy a stadion mára a kivagyiság, az úrhatnámság jelképévé „nemesedett”. Építéséért már nem büntetés jár, hanem kiváltság. Az állami kapcsolatok révén felhalmozott pénzből egy helybéli vállalkozó alap nélkül teremthet élsportot.
Tíz mondat a stadionokról
Minden pártnak felajánlottam ingyen és bérmentve a stadiont, de eleddig csak Torgyán úr jelentkezett. (Stadler József akasztói vállalkozó, Kurír, 1996. május 5.)
Csak egy embernek volt eddig maszek stadionja Magyarországon, ő is leüli az árát. (Kiss László újságíró Stadler Józsefről, Magyar Hírlap, 2003. január 31.)
A 2002 után félbehagyott stadionokat megpróbáltuk gatyába rázni. (Orbán Viktor miniszterelnök, Nemzeti Sport, 2012. július 22.)
A futballstadion az úri kaszinó. (Majtényi László alkotmányjogász a VIP-páholyokról, Népszava, 2013. március 18.)
Egyszer próbálja ki, milyen az, amikor stadion áll a kertje végében. Olyan, mintha autópálya közlekedne ott. (Orbán Viktor miniszterelnök a Parlamentben Harangozó Tamás szocialista politikushoz, Youtube.com, 2015. december 15.)
A stadion kulturális beruházás. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Index.hu, 2016. július 22.)
Nemcsak a stadionok üresek, hanem a templomok is. (Bruck András író, Facebook.com, 2019. április 7.)
A stadionszékek 17 százalékán ül néző. (Muszbek Mihály sport-közgazdász, 24.hu, 2020. szeptember 27.)
Mi a rosszabb nekünk? Ha a miniszterelnök a stadionba megy be, vagy a templomból jön ki? (Kárpáti Iván újságíró, Klubrádió, 2022. december 20.)
Nekünk stadionjaink vannak, a horvátoknak pedig futballjuk. (Föld S. Péter újságíró, Újnépszabadság.com, 2023. január 10.)
