A jelenkori sajtóban leginkább botrányok idején emlegetjük a hullámzó tengert.
Borkai Zsolt adriai jachton csintalankodott, és kínos helyzetbe hozta pártját a ’19-es önkormányzati választáson. Szijjártó Péter is kölcsönjachton élvezte az Adriát, midőn azt imitálta, hogy a Duna partjáról irányítja a külügyeket. Orbán Viktor pedig tavaly a háborús veszélyre hivatkozva meghirdette a rendeleti kormányzást, majd eltűnt három hétre az országból. Szakállas képpel számolt be arról, hogy az adriai szigetek között hajókázik. Az ellenzéki oldal sem tétlenkedett. Például Tüttő Kata Égei tengeri lovaglással borzolta a kedélyeket.
Ebben az összefüggésben a Kossuth Lajosnak tulajdonított szállóige, a Tengerre, magyar! szóba se került. Ami persze magyarázható azzal, hogy politikusaink és újságíróink ódzkodnak a régi fránya, műveltséggyanús mondásoktól. De van e tartózkodásnak érzékelhetőbb történelmi, gazdasági oka is. A szállóige annyira kötődik az Osztrák-Magyar Monarchiához, hogy Trianon (1920) után elveszítette a jelentőségét.
Előzményei az 1843-as országgyűlésig nyúlnak vissza. Két álláspont ütközött a pozsonyi diétán. Széchenyi grófé, aki a Tisza és a Duna révén a Fekete tengerre terelte volna a legfontosabbnak vélt magyar exportcikket, a gabonát. Kossuth viszont az Adriai tengeren kereste a kibontakozás útját. Ő a témát később átvitte a sajtóba is. A hírlapi vitában a két nagy magyar már egyetértett abban, hogy Fiume lehetne a tengeri kikötő, ahonnan a dús alföldi rónaságon megtermett gabonával láthatnánk el a világot. Ám abban még mindig különbözött a felfogásuk, hogy a vasútvonal Ausztrián (Széchenyi) vagy Magyarországon át (Kossuth) vezessen-e.
S most átadom a szót Tóth Bélának, a szállóigék tudósának, aki a XIX. és a XX. század fordulóján, a Szájrul szájra című könyvben, korabeli helyesírással összegezte a mondás fél évszázados történetét: „Eredeti alakja nem ez volt, s egyik bizonyító példája annak, hogy a szájrul szájra járó idézeteket a közönség szereti átalakítani, főképpen pedig megrövidíteni és csattanóssá tenni. Keletkezett Kossuth Lajosnak a Hetilap 1846-iki 8-ik számában megjelent ’Tengerhez magyar, el a tengerhez!’ című vezércikkéből, melyben Kossuth Fiumébe való utazását írja le s arra buzdítja az országot, hogy építsen vasutat a magyar kikötővárosig. Változott az ige jelentése is. Akkor nagy közgazdaságpolitikai fontossága volt; ma már csak a tengerészpályára buzdítják vele az ifjúságot, vagy tréfásan alkalmazzák.”
A mai Magyarország irányítói tréfásan sem alkalmazzák, mindazonáltal az idestova százéves tengertelenség után se mondtak le arról, hogy megvessék lábukat egy adriai kikötővárosban. Jó pénzért vásároltak egy kietlen részt Triezsztben. A szórványos megnyilvánulásokból az derült ki, hogy nemcsak a magyar gabonát vinnék oda, hanem a Kaszpi tengeri olaj is oda érkezne. Aki pedig intézte a külgazdasági akciót (Szijjártó Péter), még nem jutott el odáig, hogy Széchenyi vagy pláne Kossuth ékesszólásával adná tudtunkra, vajon a XXI. században miért tengerre, magyar.
Tíz mondat egy régi szállóigéről
Magyar és hazafi, … kinek a magyar tenger szemléletén keble felmelegült, érezni fogja a kimondhatatlan érdeket, mely ez ügyhöz csatolva van, s nem fogja tőlünk megvonni pártfogását. Tengerhez, magyar!, el a tengerhez! (Kossuth Lajos politikus és újságíró, Hetilap, 1846. január 27.)
Kossuth Lajos örökemlékű felhívása, a „Tengerre magyar, el a tengerre” elsősorban a magyar tőkének a tengerhajózásban, a magyar iparnak és kereskedelemnek a tengerentúli forgalomban való elhelyezkedésére célzott. (Gramantik Mihály újságíró, Kincses Kalendárium, 1932)
Tengerre magyar, ez volt még Széchenyi István és Kossuth Lajos jelszava. (Kozma Ferenc miskolci újságíró, Magyar Jövő, 1939. november 7.)
Több olvasó szóvá tette, hogy az Élet és Tudomány múlt évi 47. számában megjelent Tengerre, magyar című cikk tévesen tulajdonítja Kossuthnak a tengerészeti pályára buzdító jelszót, mert az Széchenyi Istvántól származik. Horváth Antal levélírónk pedig azt javasolja, hogy húzzuk meg az olvasószerkesztő fülét, és gondoskodjunk a helyesbítésről … Kétségtelen, hogy Széchenyi se mondott ellent ebben a kérdésben Kossuthnak, de ebben az időben (1846) főként a Tisza szabályozása foglalkoztatta. Levélírónk bírálata tehát nem helytálló. Nem az olvasószerkesztő füle érdemel húzást, hanem az övé. (A szerkesztőség, Élet és Tudomány, 1968. február 23.)
A közel másfél évszázados jelszó: „Tengerre magyar!” napjainkban szinte teljesen elveszítette jelentőségét, hiszen hazánknak nincs tengere. (Dr. Pataky Iván nyugállományú ezredes, Magyar Honvéd, 1991. január 25.)
Korát megelőzve gróf Széchenyi István meghirdette: Tengerre, magyar! (Csontos László miskolci újságíró, Déli Hírlap, 2001. december 31.)
Itt ez a kikötő, melyre Kossuth gondolt, amikor kiadta a jelszót: Tengerre, magyar! (Horváth Lajos újságíró Fiuméről, Szabad Föld, 2004. január 2.)
„Tengerre, magyar!” - Kossuth némileg módosított szállóigéjéből ismerős a reformkori elképzelés, mely szerint az igazi gazdasági fejlődés nem nélkülözheti a tengeri kikötőt. Széchenyinek is merész tervei voltak a várossal, „világkikötőnek” álmodta meg. (Paál Bence újságíró Fiuméről, Új Könyvpiac, 2004/szeptember)
A kormány tengerikikötői kapacitásfejlesztést jelenleg Triesztben tervez. (Menczer Tamás külügyi államtitkár, 444.hu, 2020. október 2.)
Akinek van tengere, és vannak tengeri kikötői, az hajókon tud szállítani olajat a világ bármely pontjáról, de vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2022. május 6.)
