Az iskolából hazafelé jövet haladtunk el egy cukrászda előtt. Unokám megállt, és tanulmányozta a feliratot. Arcára kiült a szomorúság, miközben csodálkozva firtatta: „Ötszáz forint egy gombóc fagyi?” Még az ő tízéves tudatának is sok volt az a fránya félezer forint.

Olvasom a vidéki sajtót, elmagyaráztam hát neki, amit a Hajdú-bihari Napló online kiadásában láttam. A debreceni Gara Cukrászda tulajdonosa kifejtette, hogy tavaly még 280 és 400 között kóstált egy gombócnyi fagylalt, az infláció hatására azonban duplájára nőtt a tej, a tojás, a cukor és a hűtési energia ára. Idén tavasszal körülnézett a városban, és talált 550-600 forintos fagyit is, igaz, a gombócok súlya már nem négy-öt-, hanem hatdekányi.

Elmeséltem az unokámnak, hogy 1965 és ’70 között debreceni egyetemista voltam. Nem rajongtam a menzakosztért, szerencsére nagybátyám hetenként egyszer meghívott ebédelni. Cukrász lévén nem vasárnap tartott szünnapot, amikor a szurkolók tízezrével mentek ki a nagyerdei stadionban rendezett Loki-meccsre. És vagy előtte, vagy utána betértek hozzá fagyizni. Ötven fillér volt egy gombóc. Másnap a Jó ebédhez szól a nóta! című műsor hallgatása közben eszegettük a házi kosztot, majd letakarítottuk az asztalt.

Szétterítettük rajta a Hajdú-bihari Napló lapjait, és Z. Sanyi bácsi kihozta a kamrából a liszteszsákot. Benne tartotta a mögöttünk hagyott hét aprópénzes bevételét, körülbelül húszkilónyit. A fagyizók markukban tartották a pénzt, úgy adták át nagybátyám feleségének akinek nem volt ideje számolgatni. Ezzel magyarázható, hogy mindig találtam lyukas kétfilléreseket, holott már kimentek a divatból, mert semmit sem lehetett kapni értük. A tíz-, húsz-, ötvenfilléreseket és az egyforintosokat rollniztuk. Minden pénznemet külön-külön papírhengerbe csomagoltunk.

A mintegy másfél-kétórányi munka eredményét szatyorban vittem át a szemközti OTP-fiókba, ahol papírpénzre váltottam át őket. Ennek tíz százalékát kaptam meg. Nyolcszáz forint volt az ösztöndíjam. Ehhez jött még hetente ötven forint, a Hajdú-bihari Naplóban megjelent rádiókritika honoráriuma. Havonta körülbelül ugyanannyiból gazdálkodtam, mint amennyi a diploma utáni első fizetésem, 1500 forint volt. Nem akadt rendes státusz a Magyar Tudományos Akadémia történettudományi intézetében, ahol sajtótörténetre szakosodtam, ezért a munkakönyv tanúsága szerint takarítónői beosztás jutott.

Amidőn ezt hallotta elszontyolodott unokám, kitört belőle a nevetés, és az ötszáz forintos gombóc helyett beérte egy szelet pizzával. 650-be került ugyan, de kiadósabbnak hatott, mint az inflációs fagylalt.