Bodor Pali felhívott: örül, hogy elmentem a búcsúztatójára. Elmesélte, hogy a néhány napja megrendezett összejövetel után félrevonult Havas Henrikkel. Megköszönte neki a márkás svájci karórát, amit a Budapest Média Intézettől kapott. A bejegyzés végén megírom majd, amit Pali még mondott a telefonba, addig is felvázolom a búcsúztatáson történteket.
Pali késett. Rádiótelefonon jelezte, hogy már a Kálvin-térnél van, de dugóba szorult. Ilyenkor nyilvánul meg az erdélyisége. Ha egy magyarországi értelmiségi Pilisszentivánon lakik, és pénteken délelőtt, a hét utolsó munkanapján jön be a „városba”, akkor kiszámítja, hogy közlekedési csúcsidőben rá kell hagyni még egy félórát az utazásra. Akkor talán időben ér a tiszteletére rendezett ünnepségre. Ahol az előadók olyan szépen búcsúztak tőle, mintha meghalt volna.
Lengyel László bevezetőt írt az előcsarnokban árult Diurnus-kötet elé, már annak is nekrológ-jellege volt. A temetői hangulat fokozódott, amidőn Szigethy András, a könyv szerkesztője csupa jót mondott az ünnepeltről, és Havas Henrik, a Budapest Média Intézet tulajdonosa is megemberelte magát. A könyvet ugyan nem olvasta, de Palit egy kis sárga pöttyhöz hasonlította, amely az utolsó pillanatban, a képavatás napján kerül a festményre, és lám, a kusza vonalak érzékelhető alakzattá álltak össze. Majd így folytatta: „Ilyen sárga pötty a BMI életében Palibácsi, mert számunkra Bodor Pál mindig Palibácsi marad.”
Öreg barátom idestova húsz éve települt át Magyarországra. Egy műanyag szatyorral érekezett, benne csíkos pizsama és fogkefe. Otthon hagyta a feleségét, az érettségi előtt álló lányát, a bukaresti lakását. Halálos betegnek hitte magát, ráadásul úgy érezte, hogy Magyarországon a kutya sem ismeri. Ekkor jött el hozzám, 1983-ban, már csaknem másfél évtizedes ismeretségünk okán. Az ÉS-ben bemutattam a kollégáknak, és persze kéziratot kértem tőle. Nem állítom, hogy megoldottam az anyagi problémáit, de azt igen, hogy jól jött neki a honorárium. Megkért arra is, hogy meséljem el, ki számít Pesten.
Délelőtt nem értem rá, mert újságot szerkesztettem, de azt javasoltam, hogy délután találkozzunk Budán, a Naphegyen. A barátnőm ott dolgozik, az MTI-ben; míg várunk rá, sétálunk egy kiadósat a Tabán lejtőin. Kétszer vagy háromszor vártuk meg Erzsit, miközben sikerült átadnom Palinak a hasznos információkat. Például azt, hogy a pártközpontban megkülönböztethető az agitpropos meg a kulturális vonal, és ha úgy alakul a helyzet, a két részleg vetélkedését ki lehet használni. Elmeséltem neki mindazt, amit az ÉS-ben tanultam akultúrpolitikáról..
Egy hónap múltán Pali mindent jobban tudott, és mindenkit jobban ismert. E különbség nemcsak az egyéni adottságokkal magyarázható. Azzal is, hogy a két ország politikai szerkezete merőben más. Nekem csupán mellékinformáció volt a politikai döntéshozók kiismerése. Emberként soha nem érdekeltek, sőt amennyire lehetett, igyekeztem távol tartani magam tőlük. Palinak viszont a politikusközelség volt a lételeme. Ezt szokta meg odaát, Bukarestben. Az erdélyi magyarok képviseletében mindent kellett tudnia, a legapróbb részletekig.
Győzködöm magam, hogy mindezt nem bántó szándékkal vetem papírra. Elvégre több mint három évtizedes barátság köt össze bennünket, és Pali publicisztikáját nagyra tartom. Azért jellemzem inkább, mert az újságíró-növendékek elbúcsúztak ugyan egy öreg publicistától, de azt senki sem magyarázta meg nekik, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben miként lehetett ügyesen és értelmesen működni a szakmában. Bertha Bulcsúnak van egy mondata a hatalomról: „Ha túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.”
Ami a Napló című veszprémi újságban 1993. december 18-i számában jelent meg, arról az a benyomásom, hogy érvényes az akkori és a mostani újságírókra is. Vajon a közös tanítványaink tartanak-e lépésnyi távolságot a politikusoktól? S ha igen, az a lépés csakugyan távolság-e? Vagy inkább közelség? Egyébként Pali a búcsúztatási ünnepségen kifejtette, hogy azért vonul vissza a tanítástól, mert 72 évesen már körülményes többszörös átszállással végigbumlizni a fél fővároson. Majd meghatottan átvette a svájci karórát, a Budapest Média Intézet értékes ajándékát.
Aztán félrevonult Havas Henrikkel, és elmondta neki, hogy ha sikerül a pilisszentiváni házat eladnia, és ha beköltöznie legalább Budára, közelebb kerülhetne a kispesti iskolához. Akkor esetleg újra is kezdené a tanítást. Mire Henrik: „Jó. De akkor add vissza a karórát!”
