A cím dallamos, bár idegenül hangzik. Egy kétezres lélekszámú halászfalu a Csendes-óceán partján, San Francisco és Portland között. Itt lelt otthonra és nyugalomra Radó Béla. Néhányunknak gimnáziumi osztálytársa, szűkebb pátriánkban pedig a hajdani színigazgató fia. Három napja fénykép jelent meg róluk az Élet a régi Kecskeméten című Facebook-csoport üzenőfalán.

Vili bácsi egy fejjel alacsonyabb a 185 centis fiánál, de kevésbé szürkül a haja. Alighanem azért, mert egy előadás előtt vagy után készült a fotó, és a huszonéves fiatalember őszes hajú amorózót játszott benne. De a családból a színház tagja volt Béla mamája és nagybátyja is. Pestről szerződtek a Katona Józsefről elnevezett társulathoz, amely a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben országos hírnévre tett szert. Az akkori színházak közül a legközelebb volt a fővároshoz, és a pályakezdők, akiknek a főiskola után két évet kellett lehúzniuk „vidéken”, akár naponta megtehették a 86 kilométernyi utat. Arról nem is szólva, hogy a politikai okból letiltott színészeket is tárt karokkal várta Vili bácsi.

A Radó-házaspár minden idejét a színházban töltötte, és fiuknak mi voltunk a társaság. E sorok írója hat évig, az általános iskola felső tagozatában és a gimnázium első két tanévében. A főutcában laktunk; ő az elején, a régi KTE-pályával szemben, egy „Kádár-kockában”, én a közepén. Gyakran mentünk együtt az iskolába, s mert Béla nemigen tanult otthon, összefoglaltam neki a magyar és a történelem leckét. Jó fejű, jó svádájú gyerek volt, ha kiszólították, némileg a tárgyhoz kapcsolódva olykor hármasra is kidumálta magát. Egyébként matematikából is, amire az osztály legjobb matekosa, D. Laci (manapság nyugalmazott mérnök) készítette föl.

Imponált nekünk a színigazgató fiának bohém életmódja. Ő volt a legszabadabb osztálytársunk, aki fittyet hányt a szabályokra. Most, hogy megérkezett a halálhíre, felhívtam a fiúkat, és kiderült, hogy hasonlóképpen vélekednek róla. Mindenkinek volt egy története, melyből ugyanaz a szeretetre méltó és szeretetre éhes fiú képe bontakozott ki. A gimnázium harmadik osztályát már nem velünk kezdte. Egy Benkóczy Zoltánnal készített interjúból tudtam meg, hogy padtársak voltak a szegedi Tömörkény Gimnáziumban. Benkóczyt fölvették a főiskolára, Bélát nem. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Amerikában kötött ki.

Évtizedekig keveset tudtunk, bár az osztálytalálkozókon sokat beszéltünk róla. Vagy két éve találtam meg a Facebookon, akkor már Gualalán élt. Volt egy saját öble, halászott az óceánban (Vili bácsi is nagy pecás volt), és immár nyugdíjasként leginkább azzal foglalkozott, hogy apja emlékére alapítványt szervezett. Tartotta a kapcsolatot Radó Vilmos fölfedezettjeivel, köztük néhány Kossuth-díjassal is. Másik amerikás osztálytársunk, a repülőmérnök Tibor tavaly nyáron látogatott haza. Azt javasoltuk neki, hogy ha már mindketten Kaliforniában élnek, találkozzanak fél úton. San Diegótól Gualaláig mintegy 1200 kilométernyi a távolság, a tervezett tavaszi találkozó azonban már nem valósulhat meg.

Nekünk, az itthon maradottaknak annyi maradt, amennyi kiviláglott Béla szűkszavú Messenger-üzeneteiből. Nemcsak mi gondoltunk rá, hanem ő is ránk.