Ne rettentse el az olvasót, hogy e szomorkás hangulatúnak ígérkező bejegyzést idegen szóval kezdem. A latin eredetű posztumusz utószülöttet jelent. Azt a gyermeket tehát, aki a nemzője halála után született. Átvitt értelemben műalkotást is jelenthet, amely a szerző elhunyta után jut el a közönséghez. A magyar nyelv nagyszótára szerint pedig a görög-latin eredetű nekrológ olyan halottbúcsúztató szöveg, amely egy meghalt személyiség életét, munkásságát méltatja.

Mindezt azért bocsátom előre, mert a két világháború közti magyar sajtóból makacsul tartja magát egy vándormotívum, amelynek eredetét eddig nem sikerült bizonyítani. De mulatságosan hangzik, ráadásul jellemzi a szerkesztőségi légkört is. Az egyik bulvárlap redakciójában dolgozott egy idős újságíró. A társasági hírekre szakosodott, és furcsa foglalatosságra szánta el magát. Ha hallotta valakiről, hogy rossz bőrben van, megírta a nekrológját. Majd a szöveget elhelyezte egy mappában, amely ábécé sorrendben tartalmazta a közéleti személyiségeket búcsúztató szövegeket.

Igen ám, de a hivatásos nekrológ-író egyszer csak fogta magát, és ő is eltávozott az élők sorából. Néhány nappal a temetése után érkezett a hír, miszerint a közélet egyik jelentékeny szereplője elhunyt. Az ügyeletes szerkesztő pedig anélkül, hogy végiggondolta volna a helyzetet, a jobb létre szenderült munkatárs szorgos munkával összeállított gyűjteményéből előkotorta az újdonsült halottról megemlékező cikket, és nyomdába küldte. A nemrégiben meghalt újságíró nevével persze, így lett a halottbúcsúztató szöveg is posztumusz.