Az aranytollas újságírók elnöke tegnap este azt kérdezte, írnék-e nekrológot BIG-ről. Azt feleltem, hogy igen, de a kapcsolatunk régebbi, mint az életmű-díjas öreg újságíróké. Benedek István Gábor volt az első zsurnaliszta, akit ismertem.
Kecskeméten, ugyanabban a gimnáziumban érettségiztünk. Én számon tartottam őt, mert olvastam cikkeit a Petőfi Népében. Ráadásul udvarolt házunkban a negyedik emeletem lakó gyermekorvos, Rotter bácsi mostohalányának, akit később el is vett feleségül. Ő viszont aligha tartott számon egy nyolc évvel fiatalabb kamaszt. Futólagos ismeretségünk azonban lehetőséget teremtett arra, hogy évek múlva, amikor végeztem az egyetemen, fölkerestem a Magyar Hírlap szerkesztőségében. Elintézte, hogy hetenként kétszer kritikát írhassak tévéműsorokról, és kiegészíthessem az 1400 forintnyi fizetésemet.
Sosem voltam a lakásán, de évtizedekig összejártunk. A lipótvárosi főutca végén található Dunapark-kávéházban smúzoltunk, ahogy ő mondta. Négyszemközt, hatszemközt, kisebb társaságban. Szívesen hallgattam, mert élőszóban is csillogtatta epikai adottságát. Nehéz eldönteni, hogy mesélőkészsége, poentírozó képessége a kávéházi törzsasztaloknál vagy az újságokba írt tárcák révén csiszolódott-e. Utoljára négy-öt hónapja, hármasban beszélgettünk egy kis asztalnál. Akartam kérdezni tőle valamit, amit végül mégse firtattam, mert ott ült a mostani felesége is.
Szerintem BIG a novellában jobb volt, mint a regényben, és egy sejtelmet szerettem volna tisztázni vele. Életművéből a kedvenc novellámat egy ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonatisztről írta. Aki igyekezett távol tartani magát a bennszülöttektől, de közeledett egy zsidó ünnep, és hogy újra megélhesse a szülői háznál töltött idő otthonosságát, bekéredzkedett egy helybéli orvos ünnepi asztalához. A mi emeletünkön, az elsőn lakott egy szovjet tiszt. Ő tanított sakkozni, és többször jártam a kopár „otthonukban”. Hatalmas katonaláda foglalta el a fő helyet, amely megjárta a kelet-európai országokat.
Gazdája nemcsak egy megszálló tiszt volt, hanem sebészorvos is. Házunkból a negyedik emeleti kollégával németül tartotta a kapcsolatot. Már sosem tudom meg, vajon BIG e kecskeméti mozzanatot dolgozta-e föl a kesernyés hangulatú, rá oly jellemző novellában. Utoljára a Pozsonyi úton futottunk össze. 14 éves unokámat bemutattam neki, és néhány percig beszélgettünk. Panna utóbb megkérdezte, ki volt ez a bácsi. Átvillant az agyamon, hogy kiselőadást tartok a literátus újságírókról, akik a két rokonszakma közti keskeny mezsgyén közlekednek. De aztán csak annyit mondtam, hogy egy író.
Tíz mondat a zsidókról
Vannak országok, ahol zsidók már nincsenek is, csak antiszemiták. (Kishont Ferenc - Efrájim Kishon izraeli magyar humorista, Népszabadság, 1990. január 6.
A fenti bűnbak a zsidó, a lenti bűnbak a cigány. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, Magyar Hírlap, 2000. december 9.)
Engem nem lehet lezsidózni, csak felzsidózni. (Székhelyi József színész, Bors Online, 2014. november 16.)
Aki zsidónak születik, annak százszor nagyobb a „kockázata”, hogy Nobel-díjas legyen. (Czeizel Endre genetikus, ATV, 2014. november 28.)
A zsidókat nem szeretni kell, hanem megbecsülni. (Ungvári Tamás művelődéstörténész, Klubrádió, 2017. január 9.)
Jocó, Apa, Papa - Székhelyi Józsefet így szólították sokan. És volt helyi hatalmasság, aki egy testület előtt büdös zsidónak. (Hajba Ferenc újságíró, 168 Óra, 2018. augusztus 29.)
Egy olyan országban, ahol nem jó zsidónak lenni, ott nem zsidónak lenni sem jó. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, 2019. december 2.)
Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, 2020. január 19.)
Ne zsidózz! Most a melegeket gyűlöljük. (Vasvári Tímea kommentelő, Facebook.com, 2021. szeptember 2.)
Kellér Dezső mondta, hogy a kabaré az öreg zsidók és a fiatal árja lányok műfaja. (Kalmár Tibor rendező, HírKlikk.hu, 2021. december 31.)
