Két színésznő kering a világhálón. Az egyik túl van a hetvenen, és a legszebb lányok közé tartozott ama városban, ahol diákoskodtunk. A másik hamarosan hetven lesz, és rajta is látszanak az öregedés jelei. Nem baj. Úgy vagyok velük, mint az egyetemi csoporttársnőimmel. Unokáikról számolnak be ősz vagy festett hajjal, és húsz kilóval súlyosabban, de látom bennük a sugárzó tekintetű és ötven kiló körüli lányt.

Aztán megtörik a varázs. Amidőn ugyanis a közös videó-felvételen a két színésznőt arról faggatja a riporter, hogy miként összegeznék a pályafutásukat, szerepből vett idézettel válaszolnak. Az egyik Csehovtól kölcsönözte, a másik Shakespeare-től. Nincs különösebb ok a borongásra, hisz’ hivatkoztak a szellemi kútfőre. Eljárásukat bocsánatos vétekké enyhíti, hogy egész életükben mások szavait mondták föl a színpadon. Miért éppen most fogalmaznák meg saját szavaikkal egy életút tanulságát?

De hogy én is mások szavaival érzékeltessem az idézet mibenlétét, Tóth Béla szállóige-kutató 1901-ben azt fejtegette, hogy „A szájrul szájra járó idézeteket a közönség szereti átalakítani, főképpen pedig megrövidíteni.” Lengyel Miklós irodalomtörténész egy 1927-es lexikon-szócikkben úgy határozta meg az idézetet, hogy „Gondolataink megvilágítására nagy tekintélyű államférfiak, tudósok, költők mondásaira hivatkozunk.” Forbáth Imre Csehszlovákiában élő orvos-író 1937-ben pedig azt állította, hogy „Az idézet tekintély pirulaformában.”

Egész életemben mondatokkal foglalkoztam. Szerkesztőként a másokéival, manapság a sajátjaimmal. Az a benyomásom, hogy két szakma van kitéve az idézés veszélyeinek. Az egyik a színészet, a másik a politikusság. A színészek azért lehetnek alkotótársak, mert a próbákon csiszolják a látszólag legjobban hangzó mondatokat is. Felülmúlhatatlan érzékük van addig formálni a szerző szavait, amíg tapsot nem váltanak ki a nézőtéren. E hatást gyakran nem is a bemutatón érik el, hanem néhány előadás tapasztalatai után.

A politikusok szintén átértelmezik, „kicsontozzák” mások szavait, de ritkábban jelzik, hogy kinek a darabjában játszanak. Nem teszik ki azt a fránya idézőjelet, és ezt még csak nem is röstellik. Bár a bejegyzésem utáni összeállításban akad, aki utólag bevallotta, hogy kinek a kútfejéből merített. A két hivatásrend közti felfogásbeli különbség akkor is elgondolkoztató, ha elismerem, hogy bizonyos értelemben mindenki plagizál. Elvégre csupán Ádám ősapánknak lehettek eredeti gondolatai.

Tíz mondat az idézetekről

Idézetnek azt a szöveget nevezzük, melyet más írt, de mi vesszük fel utána a honoráriumot. (Moldova György író, Hócipő, 1996. július 17.)

A posztmodern irodalom haladó hagyományait követve, más szerzők idézőjel nélküli idézeteiből (ahogy a mai irodalmi kádernyelven mondják, „vendégszövegekből”) montírozok össze egy élenjáró alkotást. (Szerdahelyi István irodalomtörténész, Ezredvég, 1997/4.)

Németh Miklós a fontos lenini idézetektől jutott el a fontos londoni igézetekig. (Molnár Pál újságíró, Magyar Nemzet, 2000. május 24.)

Azt, hogy „három gyerek, három szoba, négy kerék”, először egy francia polgári politikus mondta. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2000. december 27.)

Vannak, akik csak azért idéznek, hogy mások szavaival bántsanak. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 2002. július 27.)

Én szeretem a magamét mondani, a színész pedig kénytelen a másét. (Jankovics Marcell rendező, Origo.hu, 2011. december 6.)

Az idézőjel nélküli átvétel plágium. (Majoros Pál kutatásmódszertani szakértő, Népszabadság, 2012. január 13.)

A szövegeink sok kézen mennek keresztül, aztán megjárják a színészeket. Kicsontosodnak a mondatok. (Mohácsi János rendező, Népszava, 2013. március 2.)

Néha az a benyomásom, hogy nincs önálló gondolatom, csak idézet van a fejemben. (Szacsvay László színész, Magyar Katolikus Rádió, 2019. január 2.)

A politikában nincs szerzői jog. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, 2021. augusztus 26.)