Szerkesztettem napilapot és folyóiratot is, de leginkább a hetilapnál éreztem otthon magam. Túl lassú voltam a napilaphoz, és túl gyors a havihoz. Azon tűnődöm az év legutolsó napján, vajon a hetilapok munkatársai meddig engedhetik meg maguknak, hogy kipihenjék az évközi fáradalmakat?

Például a Magyar Hang december 17-én jelent meg a karácsonyi, dupla számmal, amelyért 990 forintot kért. (Tízet nem kértem vissza.) A munkatársak kipihenték magukat karácsony utolsó napjáig, majd a két ünnep között megcsinálták azt a számot is, amely mai dátummal látott napvilágot, és 640 forintot kóstált. A Simicska-féle Magyar Nemzet romjain létrejött hetilap kizökkentette ritmusukból az olvasókat, a munkatársai azonban még egy idei számot kipréseltek magukból, hogy aztán 2022-ben újult erővel harcoljanak a fennmaradásért.

A Hócipő kéthetente jelenik meg. Olvasási szempontból nincs heti ritmusa, ehhez képest bámulatos erővel tartja életben magát. Most úgy jött ki az ideje, hogy a december közepi megjelenés után tegnapelőtt, 29-én látott napvilágot az idei utolsó (szimpla) száma 595 forintért. Ki van ez találva. Ha nem kérjük vissza az öt forintot, akkor az árus nem dugja el a hátsó sorba. Az év utolsó napjaiban se maradtunk fényképekkel tarkított vélemények nélkül.  

A Jelen december 21-én jelent meg, és 1290 forintot kért az összevont számért. Sajnos nem derült ki, hogy ez volt-e az idei utolsó száma, mert ahol élelmiszert szoktam vásárolni, ott nem kapható a tavaly nyáron alapított hetilap, amelynek szimpla száma 790 forintba kerül. Idestova másfél év alatt sem sikerült kapcsolatot teremtenie a külföldi tulajdonban lévő áruház-láncolattal. Kár, mert jó cikkek vannak benne. Ami pedig a 168 Órát illeti, a dupla szám december 23-án jelent meg 1100 forintért. A jelek arra utalnak, hogy a munkatársai csak szilveszter után rugaszkodnak újra neki.

Az összkép nem rossz, bár az a benyomásom, hogy a tulajdonosok és a szerkesztők nem érzik, hogy torkukon a kés. Ilyenkor, az év végén sokkal inkább vágynak pihent szerzőkre, mint az olvasók kielégítésére. Pedig szívesen tartanánk a heti ritmust, és könnyebben viselnénk el a szimpla lapszámok árát is. „Szerencsére” a digitális sajtó ritkán használja ki a nyilvánvaló ziccert. Nem nyomul a légüres térbe minőségi riportokkal, interjúkkal és véleményekkel. Azon tűnődöm, vajon a visszafogottságával becsüli-e meg a papír alapú ellenfelét, vagy csak nincs pénze a két ünnep közti ügyeletre.