Többen is kérdezték, mi a célom a torokköszörüléssel. Mármint azzal, hogy Orbán Viktor a péntek reggeli rádióinterjúkban cirákol, harákol, hertyeg, krákog, kerreg. Nos, a helyzet az, hogy fölfigyeltem egy furcsa jelenségre. Először zavart, majd tűnődni kezdtem róla. Nem lévén azonban pszichológus, óvakodnék a szakmai következtetések levonásától.

Nehéz eldönteni, vajon folyamatos légzőszervi betegségről van-e szó vagy inkább lélektani következményről. A tikkelésnek is nevezhető beidegződést pedig azért próbálom értelmezni, mert hátha egyszer az Orbán-monográfiában külön fejezetet kap. Mint a miniszterelnöki kommunikációt zavaró vagy tarkító tényező, mint mellékzönge. Egyelőre ott tartok, hogy a hét nappal ezelőtt elért egyéni csúcsa (a rendelkezésére bocsátott 25 percben 36-szor krákogott) után ma reggel 7.33-tól 7.59-ig mindössze 20-szor köszörülte a torkát. A fülem már képes megkülönböztetni az árnyalatokat is.

Az egyik mozzanat a hagyományos, hangos torokköszörülés. Ez 12-szer hangzott el, leggyakrabban a népszavazásos és az energiarezsis okfejtésben. Ama gondolatmeneteknek tulajdonítom, amelyek újdonságnak hatnak az interjúalany számára is. Vagy olyan régiek, hogy újra föl kell építenie a hajdani eszmefuttatást. A másik, halkabb, épp csak érzékelhető torokköszörülés inkább a türelmetlenség jele. A műsorvezető a kelleténél hosszabban adja elő a megbeszélt kérdéseket, néha beléjük is bonyolódik, miközben a stúdióvendég alig várja, hogy az ország nyilvánossága elé tárhassa a mondandóját.

A diszkrét torokköszörülés kevésbé zavar, ismerem ugyanis az érzést. Három évtizedig tanítottam katedráról, és ha belelendültem a legutóbbi száz év médiapolitikájába, akkor bizony nehezen álltam le a 45. percben csak azért, mert kicsöngettek. Csodálkoztam, sőt olykor meg is sértődtem, hogy szünet következik. Tartottam attól, hogy a folytatásban esetleg kizökkenek az egész nemzet sorsát befolyásoló gondolatmenetből.

Ha normális ország volnánk, és nem készülnénk gőzerővel a polgárháborúra, akkor a politikától immár visszavonult Orbán Viktorhoz bejelentkeznék a hatvanpusztai otthonába. S ha fogadna, azt firtatnám, vajon mit szólna ahhoz, hogy a róla készülő monográfiában egy fejezet foglalkozik a torokköszörüléssel, megspékelve természetesen a kommunikációs szakértők és a pszichológusok szakvéleményével. Addig is figyelmesen hallgatom az örökös miniszterelnök péntek reggeli interjúit.

Tíz mondat Orbán Viktortól

Ha választhatnék, akkor szeretnék egy jó egyetemi tanár lenni, aki államelméletet tanít. (Fekete Doboz, 1988/április)

Van egy jogi diplomám, tanári ambícióim is vannak, végül pedig az üzleti énem sincs a természetem ellen. Van hová kilépnem. (Népszava, 1992. július 6.)

A tavalyi parlamenti választások után komolyan elgondolkodtam azon, hogy kell-e nekem a Fidesz frontvonalában politizálni. Ha kizárólag magam és a családom érdekeit nézném, akkor üzletember vagy jogász lennék. (Magyar Hírlap, 1995. április 20.)

A feleségem szívesebben látna jogászként vagy üzletemberként. (Vas Népe, 1996. szeptember 14.)

Ha mélyebben belegondolok, hogyan végezték miniszterelnökeink - megölték, meghalt, megőrült -, nem túl vonzó a feladatkör. (Új Hírnök, 1997. november 22.)

/A felcsúti díszpolgárságról/ Egyre többet fogunk találkozni - nem titok, lassan költözködöm hazafelé. (Fejér Megyei Hírlap, 2001. december 10.)

A legnagyobb lányom azt mondta a választások után, hogy nem baj apa, a családban mostantól eggyel kevesebb miniszterelnök és eggyel több apa van. (Magyar Rádió, 2002. július 21.)

Tudom, hogy sokaknak vagyok az útjában, de ez nem ok arra, hogy félreálljak. (Népszabadság, 2006. április 20.)

Én nem mentem el, ezért nem is jöhetek vissza. Egyszerűen csak itt vagyok. (Magyar Demokrata, 2007. január 4.)

Úgy érzem, a legjobb korban vagyok. (Telex.hu, 2021. november 14.)