Néhány napja, az aranydiploma átadási ünnepségén, beszélgetés közben mondta egyik évfolyamtársam, hogy én a Ránki-iskolából jöttem, ő meg a Barta-féléből. Mestereinkre, két debreceni professzorra utalt, a történész Ránki Györgyre és az irodalomtörténész Barta Jánosra. Megjegyzéséből éppenséggel kiérezhettem volna a világnézeti különbséget is, de inkább az elismerést hallottam ki, hogy mindkettőjüket iskolateremtőként tarthatjuk számon. A baráti mondat nem múlt el hatás nélkül, mert tegnap kimentem Ránki Tanár Úr sírjához. Amúgy is közeledik a halottak napja.

Sajtótörténészként vonzódom a színes újságok előtti korszakhoz, amelyet a fehér papírra nyomtatott fekete betűk harmóniája jellemez. Az egyik maga mellé kívánja, jól olvashatóvá varázsolja a másikat. A laposra csiszolódott, világos erezetű, szürkéből feketébe hajló színű kavicsot azonban nem a fehér, bár kissé már bézsesre színeződött márványalapra helyeztem, hanem a hatalmas, nyitott, kőből faragott könyvre, amely stílusosan jelképezi Ránki György mintegy harminckötetnyi életművét. Rajta a neve és két száma, az 1930 meg az 1988. Alig több mint 57 évet élt meg, és a 31 évesen átvett Kossuth-díj sem tette lehetővé, hogy a fővárosban katedrát kapjon.

Csaknem negyedszázadig bumlizott Debrecenbe, ez volt a mi szerencsénk. Kisvárosi gimnáziumokból érkeztünk az egyetemre, és a nemzetközi hírű történész személyében szemléletformáló professzorral találkoztunk. Ötödéves koromban még státuszt is adott munkahelyén, az MTA történettudományi intézetében, később pedig, immár szerkesztőként haláláig gondoztam az újságba szánt esszéit. Összejött belőlük vagy két kötetre való. Közös kalandjainkat, például az egyik cikkéből kerekedett botrány tanulságos történetét egyszer majd megírom, most inkább a temetőbeli kőkönyv foglalkoztat. Nincs ugyanis benne könyvjelző.

Úgy látszik, a kőfaragók tisztában vannak azzal, hogy a bronzból készült kutyanyelvre, olvasójelre, slejfnire vadásznak a fémgyűjtésre szakosodott, lángvágóval fölszerelkezett vállalkozók. De nincs idő a büntetőjogi elmélkedésre sem, mert hirtelen beugrik, hogy unokáim közül a 13 éves még falja a könyveket, a 8 éves azonban már nem a lexikonokat emeli le a házi könyvtár polcáról. A szócikket nézi meg a Wikipédiában. Ha majd úgy alakul, vajon mit rendelnek a kőfaragótól? Tabletet vagy okostelefont? Vajon lehet-e digitális eszközökre életművet alapozni?

Tíz mondat a könyvről

A könyv régen a legjobb barát volt, ma a legdrágább barátnő. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1995. június 7.)

Könyvek helyett pénzt olvasnak. (Szakonyi Károly író, Magyar Rádió, 1997. október 1.) 

A könyvek hallgatnak, csupán a szerzők zajongnak néha. (Végh Alpár Sándor író, Magyar Nemzet, 2007. június 23.)

A számítógépnek nincs illata, mint a könyvnek, az egérrel nem lehet lapozni. (Szacsvay László színész, Magyar Nemzet, 2010. október 2.)

Egy könyvet nem kinyomtatni kunszt, hanem eladni. (Dési Péter könyvkiadó, Vasárnapi Hírek, 2014. április 27.)

Politikai indíttatásból könyvet égetni ugyanolyan reménytelen, mint könyvet nyomtatni. (Bagossy László rendező, 168 Óra, 2018. november 8.)

A könyvhéten sokan böngésznek, de kevesen vesznek. (Köves József könyvkiadó, Facebook.com, 2019. június 16.)

Ahol a könyvespolc érintkezik a szántófölddel, ott válik ketté az ország. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, 2019. október 15.)

Nagy ellenfelünk az internet - de nem ellenségünk. (Kocsis András Sándor könyvkiadó, ATV, 2020. január 9.)

Az internet a világ legnagyobb könyvtárává nőtte ki magát. (Vince Mátyás újságíró, Zugló TV, 2020. december 3.)