Jelentem, hogy sikerült végignézni a portréfilmet, amelyet 1986-ban készítettünk az erdélyi magyar szellemiség egyik kiemelkedő képviselőjéről. A korábbi bejegyzésben még azt fejtegettem, hogy az M5-ön véletlenül kaptam el a hajdani interjú második felét. Ráadásul a másnapi ismétlés előtt azt firtattam, vajon a beszélgetés idején nyolcvanéves Balogh Edgár szembenézett-e önmagával. Most már tanúsíthatom, hogy igen, szembenézett.

A terjedelmes életműben van egy könyve, melyet 1945-ben adott ki, és az volt a címe, hogy A Szudétáktól a Fekete-tengerig. Ezzel a Prágában eltöltött egyetemi éveire utalt, és arra, hogy a csehszlovák vendéglátók visszaküldték bánsági szülőföldjére, a másfél milliós magyar kisebbséget is magába foglaló Romániába. Félig németként (erdélyi szászként) a szláv-magyar-román szomszédságot, sőt testvériséget képzelte el egy Duna-völgyi szövetségben. Azt mondta róla, hogy az úgynevezett vámunió, vagyis a kölcsönös gazdasági előnyök sok mindent föloldanának az egymás mellett élő németek, csehek, szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, osztrákok és magyarok feszültségeiből.

A három és fél évtizede Budapesten készült tévéinterjú riportereként akkor ez számomra utópiának (megvalósíthatatlan elképzelésnek, politikai délibábnak, légvárnak) hangzott. Mai füllel hallgatva azonban úgy tűnik fel, mintha Balogh Edgár az Európai Egyesült Államokra utalt volna, anélkül persze, hogy így nevezte volna. Igen ám, de azt is hozzáfűzte, hogy a politikai „mainstream” (főáramlat) „elsodorta” a múlt század negyvenes éveiben nem is annyira elszigetelt vélekedését, és a szovjet megszállási övezetbe szorult közép-európai országok inkább a külön-külön felépítendő utat választották. A töredékesen előadott okfejtésben nem nehéz felismerni a mai vitákat, amelyek az Európai Unióban zajlanak a nemzetállami és a föderális berendezkedés hívei között.

Balogh Edgár tíz évvel az interjú elkészítése után halt meg. Az ötvenpercnyi beszélgetésben nem vitte túlzásba az önkritikát, hisz’ csak tőmondatokban számolt be az illúziónak nevezett eszmefuttatásairól. De ha tudta volna. hogy 2004-ben Magyarország, 2007-ben pedig Románia is belép az Európai Unióba, akkor most talán elégedettebb lenne önmagával. Mi pedig olyan gondolkodónak tarthatnánk, aki megelőzte a korát.