Tavaly, március 12-én töltötte be a kilencvenet. Megbeszéltük, hogy mi, öregfiúk 18-án meglátogatjuk a kecskeméti, Rákóczi úti lakásában. Csakhogy közben a miniszterelnök bejelentette, hogy bezárja az iskolákat. Megérkezett hozzánk is a koronavírus, és az osztályfőnökünket, akkor már csak egyetlen életben maradt tanárunkat nem akartuk kitenni az esetleges fertőzésnek.

Azóta néhányszor beszéltem vele telefonon, az utolsó találkozásunk azonban elmaradt. Tegnap a halálhírével végigtelefonáltam az osztálytársakat, és Menyus mérnök rám parancsolt, hogy írjak róla nekrológot. Márpedig ha egy tornából fölmentett diák is kedveli a testnevelő tanárt, akkor nincs mese. Tényszerűen Adamik Ferenc volt a sport közvélemény számára a „kis” Adamik. A bátyja a legjobb magyar négyszázas volt a múlt század ötvenes éveiben. A fia válogatott tízpróbázóként vált ismertté, az egyik unokája válogatott hétpróbázóként, a másik pedig válogatott röplabdázóként.

Ő maga majd’ minden sportágat kipróbált a Testnevelési Főiskolán, és sprinterként, birkózóként meg cselgáncsozóként főiskolai bajnokságokat is nyert. Mindenben jó volt, de „csak” abban érte el a válogatott szintet, hogy kinevelt vagy ötven válogatott sportolót. Atlétikában, cselgáncsban és leginkább kosárlabdában, ahonnan országszerte ismerik, és amelyben mesteredző is lett. Az egyik kecskeméti újságban felsorolták a legismertebb tanítványait, meghökkentően gazdag a lista. Mégis az a benyomásom, hogy Adamik tanár úr életműve tágabb annál, mint hogy csupán élsportolók fölfedezőjeként tarthatnánk számon.

1964-ben a kecskeméti Katona József Gimnázium 4x400-as váltójával megnyertük az országos középiskolai bajnokságot. Egyikünk se lett válogatott atléta, de lett belőlünk diplomata (Kelet-Ázsiára szakosodott), hoteligazgató (a Magyar Szállodaszövetség elnöke), biológus (az egyik legjobb magyar gombaszakértő) és újságíró (médiatörténész). Amennyi kitartást, összpontosítást, leleményességet, sőt talán még csibészséget is tanultunk tőle, azt a diploma megszerzése után, a civil életben kamatoztattuk.

Mellesleg ő adta kezembe az első vastag regényt, amely túllépett az ifjúsági irodalmon. Versenyre utazás közben pedig olyan összefüggésekről beszélt, amelyekből kirajzolódott, hogy nem az élsport volt a szíve csücske, hanem az, hogy a testedzés az élet szerves része legyen. Nem lepődnék meg, ha néhány nap múlva kiderülne, hogy olyanok lesznek a temetésén, akik idősebb korukban is tartják a versenysúlyukat.