A Médianaplóban talán sosem írtam le a poszt kifejezést. Szívesebben használom a bejegyzést. A poszt régebben azt jelentette, hogy őrségben (a posztján) áll a katona. De azt is jelentheti, hogy a posztoló postáz, elküld valamit. Például a világhálóra kiteszi a gondolatait; az üzenőfalán megosztja véleményét a digitális ismerősökkel. Vajon az olvasók mit kezdenek a bejegyzésével?
Parászka Boróka publicistát gyakran támadják a trollok. Ha már kifogytak a minősítő jelzőkből, akkor pontatlanságokat rónak föl neki. Többnyire indokolatlanul, a marosvásárhelyi újságírónő azonban néhány napja arra jutott, hogy kifejtse: „a poszt egyszemélyes, szubjektív műfaj”, és „a posztoló nem újságíró - ilyen minőségében”. (Facebook.com, 2021.05.30.) Ha ugyanis ő újságíróként ír egy cikket, akkor azt átnézi a rovatvezető, az olvasószerkesztő, a főszerkesztő-helyettes, talán még a főszerkesztő is. Kigyomlálják belőle az esetleges elírásokat, tartalmi hibákat. Ha viszont szembesül valamivel, amin érdemes eltűnődni, akkor az érzéseit gyorsan és röviden fogalmazza meg, majd teszi föl a világhálóra. Úgy gondolja, hogy a többszörös kontroll híján nem lehet rajta számon kérni a pontosságot.
Erről más az álláspontom. Az újságírás az a szakma, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Ezek kivédésére alakult ki évszázadok alatt a szerkesztőségi szűrők rendszere. De ha a XXI. században a posztolás szubjektív (és magányos) válfaját műveljük, akkor is újságírók maradunk. Beidegződéseinkből telik arra, hogy utánanézzünk a részleteknek, bár „csak” az érzületünket írjuk ki magunkból. E szakmai kultúra a közösségi oldalon is megóvott a nagy tévedésektől. Ha akadt pontosítani való, segítettek az igényesebb hozzászólók, akik tárgyszerűen jelezték a hibát. Én megköszöntem nekik, és azonnal javítottam.
A „mézeshetek” után azonban a trollok már az első kommentben eltérítették az eszmecserét, és tavaly nyáron meg is szüntettem a hozzászólás lehetőségét. Azóta a Parászka Boróka által is hiányolt szűrőt a jogász húgom, menedzser lányom, hajdani szerkesztőtársam, két tanítványom és két középiskolai osztálytársam képviseli. Nem azért szólnak hozzám, hogy rajtam torolják meg az életben elszenvedett csalódásokat, hanem mert Gizike helyett véletlenül gőzekét írtam. Nekik is megköszönöm a pontosítást, és azonnal javítok. Ilyenkor olyan újságírónak vélem magam, aki mindig cikket ír. Akkor is, ha a világhálón fogalmazza meg és az érzéseivel tarkítja a gondolatait.
Tíz mondat az újságíróról
Újságíró az, aki megmagyarázza másoknak, amit maga sem ért. (Bodor Pál publicista, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke (Magyar Nemzet, 1990. február 13.)
Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába. (Katona Tamás MDF-politikus, Népszabadság, 1993. október 16.)
Az újságíró nem más, mint aki információkat „dobozol” a számítógépbe. (Kulich Erzsébet székesfehérvári újságíró, Fejér Megyei Hírlap, 1999. július 1.)
Szerintem az újságírónak csatornának kell lennie, amin keresztülfolynak az infók az olvasóhoz. (Pocsaji Richárd békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2003. március 22.)
A szabadúszó és a munkanélküli újságíró között az a különbség, hogy az utóbbinak nincsenek ötletei. (Zöldi László újságíró, Facebook.com, 2012. január 15.)
Az internetes fikakultúra lehangoló jellemzője, hogy az újságíró és a kommentelő közötti különbségek lassan elmosódnak. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2013. július 16.)
Minden újságíró kibic. (Szűcs István kommentelő, Facebook.com, 2018. augusztus 19.)
Az újságíró nyilvános számonkérő. (Holoda Attila energetikai szakértő, ATV, 2019. október 15.)
Az újságíró őrkutya, akit azért tartunk, hogy jelezzen, ha róka dézsmálja a tyúkokat. (Kövesdi Péter újságíró, Népszava, 2021. március 20.)
Korunk újságíróit szinte összepréseli közönségükkel az internet. (Joó István újságíró, Mandiner.hu, 2021. március 29.)
