A Magyar Rádiónak van egy Határok nélkül című napi műsora. Eredeti időpontjában, délután még sosem hallgattam, a hajnali ismétlésre azonban beállítottam a japán táskarádiót. Fél ötkor a határon túli magyarok dolgaira ébredek, ma például a falunk neve ütötte meg a fülemet.

Az Arad megyei magyar tanfelügyelő arról számolt be, hogy az idén ősszel hat általános iskolai osztályt indítanak. A 160 ezer lakosú megyeszékhelyen kettőt, az ezres lélekszámú Ágyán, az író Szabó Magda falujában, a kétezres Erdőhegyen, a 11 ezres Pécskán és az 1300-as Zerinden egyet-egyet. Erdőhegy a családunk faluja, apám innen szökött át a zöldhatáron az ismét magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélybe. Ha már be kellett vonulnia, ne románul, hanem az anyanyelvén hallhassa a vezényszavakat. S bár én már a háború utáni Magyarországon születtem, falunknak a partiumi települést tekintem. A nyarakat a Fehér-Kőrös partján töltöttem, és faggattam az erdőhegyi öregeket. A beszélgetéseket naplójegyzetekben örökítettem meg. Akkor még nem tudtam, hogy e szövegeket interjúnak nevezik, és később az újságírás lesz a mesterségem.

Apám nem túl iskolázott, de okos, törekvő ember volt. Felnőtt fővel határozta el, hogy leérettségizik. Kecskeméten ugyanaz volt a magyartanárunk, aki az esti és a nappali tagozaton is tanított. Az érettségi előtt néhány hónappal elcsípett a folyosón. Közölte, hogy elégedett apám irodalmi ismereteivel, de pocsék a helyesírása. Hát persze, hogy az - válaszoltam -, mert nem járhatott magyar elemi iskolába. Nemcsak azért sikerült jól a magyar írásbelim, mert az átlagosnál jobban fogalmaztam. Azért is, mert miközben próbáltam apámnak elmagyarázni, mit írnak j-vel és ly-nal, magam is fölkészültem nyelvtanból az érettségire.

Amíg élt, minden halottak napján meglátogattuk a déd- és a nagyszüleim sírját az erdőhegyi református temetőben. Aztán még néhány évig egyedül is. 2003 augusztusában meghívtak a közeli Simonyifalvára, hogy tartsak előadást a gyulai költő, Simonyi Imre tiszteletére rendezett konferencián. Hazafelé jövet betértem Erdőhegyre, ahol a falu szélén már csak felhalmozott fejfákat és összetört sírköveket találtam. Azóta nem jártam a falunkban, ahol egy helytörténész dokumentációja szerint az őseim 1738 óta gazdálkodtak. Azt viszont a temetőjükről lemondott helybéliek javára írom, hogy ha az apám idén ősszel kezdené az elemi iskolát, volna hol elsajátítania a magyar helyesírást.