Reggel, kávézás közben Rapai Ágnes rövidkéjére pattant föl a szemem. A szomszédos utcában nőtt fel, szeretem a verseit, bár az utóbbi években inkább prózai szösszenetekkel véteti észre magát a közösségi üzenőfalán. Lelkes olvasója vagyok, velős történetei kötetbe kívánkoznak.

A maiban feltűnt a nevem is. Íme: „A hetvenes években Balatonszéplakon nyaraltam, az újságíró szövetség üdülőjében, írja Zöldi László. Esténként a Gomba nevű bárban múlattuk az időt, egy alkalommal itt jelent meg Psota Irén is a kíséretével. A szomszédos asztalnál foglaltak helyet, odabiccentettem Ungvári Tamásnak, a művésznő akkori férjének, ő visszabiccentett - ismertük egymást az Élet és Irodalom szerkesztőségéből. Megszólalt a zene, jó félóra múlva a zenekar belekezdett az Énmellettem elaludni nem lehet című slágerbe, mire egy kapatos fiatalember Psotáék asztalához lépett, és fölkérte táncolni a művésznőt. A színésznő-énekesnő föl sem nézett, és csak ennyit mondott: - Köszönöm, ma már b.sztam.”

Ágnes bátrabb nálam, mert a Facebookon nem pontozta ki a poént. Alatta feltűnt néhány lájk, amelyekből arra következtettem, hogy digitális ismerőseinél a történet csattanója nem verte ki a biztosítékot. Nálam kiverte 2016. február 26-án. Aznap halt meg Psota Irén, és ezt az alkalmat használta arra a Nyugat.hu nevű szombathelyi portál, hogy kiragadja az imént idézett néhány sort egy Médianapló-jegyzet összefüggéseiből. Az idézetet nem szégyellem, mert jellemezte a művésznő két tulajdonságát: a szabadszájúságát és a poénérzéket, mégis rossz néven vettem a közlést.

Azt még megbocsátottam volna, hogy a szerkesztőség nem kért engedélyt, elvégre a digitális sajtóban minden szabad préda. Az zavart, hogy a szerkesztő nem érzékelte: az idézet aligha illik a nekrológ műfajába. Talált volna mást, alkalomhoz illőbbet is a Psotáról évekkel korábban írt jegyzetben. Igaz, ha kihagyja a kattintásvadász lehetőséget, akkor a cikkentyű végén nem kérhetett volna az olvasók befizetendő adójából 1 százaléknyit a portál fenntartásához. A rosszul időzített közlésből nyilvános purparlé kerekedett, amelyet elfelejtettem volna, ha ma reggel Rapai Ágnes nem idézi föl akaratlanul is a történteket.

Ő szerencsére jobban ismeri a sajtóetikát, mint a szombathelyi szerkesztő, ezért olyan alkalmat választott - a művésznőről utcát neveztek el a főváros II. kerületében -, amikor a textus nincs ellentmondásban a kontextussal. S ami még jobb kedvre derít, a digitális ismerősei sem értették félre a csodálatos színésznő kétségkívül sikamlós megidézését.

Tíz mondat Psota Iréntől

Több férjem is volt, most már csak egy kutyám van. (Petőfi Népe, 1991. január 29.)

A születendő csodának én csak a héja vagyok. (Népszava, 1994. március 18.)

Az első díjamból vehettem az autómra négy kereket. (Kelet-Magyarország, 1995. augusztus 18.)

Régi tervem, hogy létrehozzak egy olyan eböröm-tanyát, ahová a kutyatulajdonosok elhozhatják kedvencüket egy kis etyepetyére. (Pesti Riport, 1995. október 31.)

Ha kitűzném díjaimat a mellemre, úgy néznék ki, mint Brezsnyev. (Hetek, 2004. április 2.)

Nem volt szerencsém az igazgatókkal, sok voltam nekik. (Hetek, 2004. április 2.)

Én vagyok a dráma. (InfoRádió, 2007. március 15.)

Nekem egy előadás ma is felér egy csodálatos szexszel. (Népszava, 2009. március 21.)

Néha úgy kitörök, mint a vulkán. Dől belőlem a láva. (Népszava.hu, 2009. március 25.)

A világgazdasági válság idején születtem, és most, hogy kezdtem volna cihelődni, megint az van. Úgyhogy maradok. (Népszabadság, 2009. március 28.)