Krasznahorkai László többet időzik külföldön, mint itthon, leginkább német nyelvterületen ismerik. A hazai sajtónak ritkán ad interjút, az egyiket tegnap olvastam a Magyar Hang című hetilapban. A jeles író sok érdekeset mondott. Amidőn az újságíró például a magyar közélet iránti érdeklődését firtatta, így horkant fel: „Az isten szerelmére: én művész vagyok, nem publicista.”
Hogy is állunk ezzel a publicistasággal? A le public eredetileg a főúri szalonok közönségét jelentette francia nyelvterületen. A társas csevegés örökült át a brit polgárok kávéházi asztaltársaságába, és még nyilvánosabb okoskodás lett belőle. Az újságok hasábjain a két ország közé szorult német nyelvterületen hódított teret. A publicisztika tehát közbeszéd. Hivatásos művelője, a publicista pedig abból él, hogy a nyilvánosság fórumain írja meg vagy mondja el a véleményét. A közélet barométere, és arról lehet megismerni, hogy jó mondatai vannak.
A rendszerváltás óta gyűjtöm a szállóigéket. Magasan első Bodor Pál, de az élmezőnyben foglal helyet Bertha Bulcsu. Csurka István és Végh Antal is. A fiatalabbak közül pedig Bruck András, Dévényi István, Ceglédi Zoltán, Hajós András, Nagy N. Péter, Pető Péter, Stumpf András, Tamás Ervin, Tóta W. Árpád és Verebes István. E névsorból kirajzolódik a publicista két típusa. Az egyik az újságíró, akinek a fejébe vertük, hogy a mondat fontossági sorrendje ez: alany, állítmány, tárgy, határozó, jelző. Majd némi tapasztalat után rájön, hogy ha mellékmondatba emeli át egyik vagy másik mondatrészt, akkor pontosabban, árnyaltabban, hatásosabban érzékeltetheti a hangulatot, a közérzetet.
Csakúgy, mint a művészek, akik megtanulják a szakmájuk protokollját, majd fölrúgják, hogy ámulattal, megbotránkozással, meghökkenéssel, meglepetéssel, új összefüggéssel kecsegtessenek bennünket, a közönséget. A másik típus az író, aki nem literátus újságíró. Sőt, nem is az újságírásból érkezett a szépirodalomba. Eleve árnyalja a mondatokat, és keresi a megnyilatkozás lehetőségeit a nyilvánosság fórumain. Írószemmel látja a világot, és a publicisztikai műfajokban jeleskedik. A tárcával kezdi, az egyetlen sajtó-műfajjal, amelyben a cikkíró egyes szám első személyben fogalmazhat. Majd eljut a glosszáig, a jegyzetig, és innen már csak egy lépés az a fránya publicisztika.
Az a benyomásom, hogy a legjobb publicisták az írás művészei. Közéjük sorolnám Krasznahorkai Lászlót is, ha gyakrabban adná közre véleményét a hazai közéletről.
Tíz mondat a publicistáról
Én hivatásos nyilatkozó vagyok. Publicista. (Kertész Ákos író, Népszava, 2002. július 10.)
A publicistának csupán meg kell írnia az igazat, a politikusnak viszont meg is valósítania a magáét. (Debreczeni József volt MDF-politikus, 168 Óra, 2002. október 3.)
A jövőt csak a publicisták látják - utólag. (Debreczeni József politológus, Népszabadság, 2010. október 22.)
Wass Albertet nem publicistaként kívánjuk megítélni, hanem íróként. (Szőcs Géza költő, miniszterelnöki főtanácsadó, Irodalmi Jelen, 2014/december)
Bayer Zsolt igazi nemzeti karakter: művelt, széles látókörű, fáradhatatlan, pontos, néha indulatos író, publicista, tévés személyiség. (Járosi Márton energetikus, Magyar Idők, 2016. szeptember 1.)
Publicistaként nem tudom érdemben befolyásolni a folyamatokat. (Puzsér Róbert budapesti főpolgármester-jelölt, Magyar Rádió, 2019. szeptember 6.)
Apáti Bence balettozó kormánypublicista. (Szily László újságíró, 444.hu, 2019. december 9.)
Bayer Zsolt a kormány mocsárpublicistája. (Harkai Péter újságíró, HírKlikk.hu, 2020. április 10.)
Csurka István sokkal jobban írt politikai jegyzeteket, mint több mai publicista híresség. Persze hogy. Ő aztán nem félbe maradt író volt. (Joó István újságíró, Mandiner.hu, 2021. február 4.)
Az isten szerelmére, én művész vagyok, nem publicista. (Krasznahorkai László író, Magyar Hang, 2021. március 12.)
