Valószínűleg sosem tudjuk meg. Az történt ugyanis, hogy a közösségi üzenőfalon megjelent egy hirdetés. Egy külföldi cég „hátsófelemelő” nadrágot hirdetett, és amikor kíváncsiságból a digitális címére kattintottam, a számítógép közölte, hogy „az oldal nem található”. Feltételezhető, hogy a képek női popókat, popsikat ábrázoltak, és ez nem tetszett az ízléstelen szavakra és képekre vadászó algoritmusnak. A szólásszabadságot korlátozó fejleménynek nem tulajdonítottam volna sajtótörténeti jelentőséget, beugrott azonban egy nemrégiben olvasott interjú.

Náray Tamás fejtette ki a nézeteit sok mindenről. Honfitársunk, a Barcelonában élő divattervező a szakmájáról is beszélt, és így jellemezte a nagy csontú, zömök népkaraktert: „A tipik magyar nem volt eredetileg pocakos, csak nagy s…ű.” Ő kimondta, a szerkesztőség pedig kiírta a szót, amelyet óvatosságból kipontoztam. Nem vonom kétségbe, hogy vannak helyzetek, amikor elragadtatásunkban vagy mérgünkben használhatjuk az inkriminált kifejezést, ám e sajtószakmai bejegyzésekben beérem a rokon értelmű szavakkal. Ilyen például az alfél, az altáj, az alváz, a far, a fenék, a püspökfalat, a sejhaj, a tompor, az ülep, az ülőgumó, a valag vagy éppen a zsityó.

Dr. Margalits Ede nem volt ennyire visszafogott. A horvát származású irodalomtörténész a millenium tiszteletére kiadott egy könyvet Magyar közmondások és közmondásszerű szólások címmel. 25366 szócikket válogatott Szenci Molnár Albert, Pázmány Péter, Czuczor Gergely, Dugoncts András és Erdélyi János gyűjteményeiből. A művelődéstörténeti kötet 1583 óta foglalta össze a legjellemzőbb szólásokat, és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával jelent meg. Az említett szócikk a Sebes meg a Segít között látott napvilágot. A tudós 31 mondást talált érdemesnek a magyar régmúlt érzékeltetésére.

A csaknem 800 oldalnyi gyűjtemény megjelenése óta 125 év telt el. Felötlött, hogy folytatni kéne Margalits professzor szemléletformáló tevékenységét. A legutóbbi három évtized mondataiból kiválasztottam hát azokat, amelyeket ama bizonyos 31 mondás mellé helyezhetnénk. Az erkölcsrendészettel kacérkodó algoritmusnak esedezem, vegye figyelembe, hogy az alábbi összeállításban olvasható idézetek a hazai közélet felelős szereplőitől valók. Nyilván nem véletlenül használták a közkeletű szót. Az idézettektől pedig elnézését kérek a kipontozásért.

Tíz mondat a s…ről

/Egy régi talpnyaló nem vette észre/ Ha a s…em beszélni tudna. (Berecz János volt MSZMP-politikus, Új Hírnök, 1993. október 25.)

A Szovjetunió s…e után nálunk most Amerikáé a legfontosabb tényező. (Bertha Bulcsu író, A Hírlap, 1994. szeptember 17.)

A politikusok többsége öltönybe bújtatott s…fej. (Szikora Róbert táncdalénekes, Új Demokrata, 1995. szeptember 14.)

A demokrácia legnagyobb erénye, hogy lehetővé teszi a rossz vezetők s…be rúgását. (Csintalan Sándor volt MSZP-politikus, 168 Óra, 2008. január 24.)

Magyarországon a s…berúgós műsorok szintjére jutott a televíziózás. (Rockenbauer Zoltán volt kulturális miniszter, a közszolgálati médiumok új kulturális főszerkesztője, Heti Válasz,április 28.)

Fagylaltot szeretek nyalni, s…t nem. (Bán János színész, Criticai Lapok, 2013/11-12.)

Tényleg azt írod rólam, hogy s…nyaló? Te, rólam? (Török Gábor politológus G. Fodor Gábor miniszterelnöki tanácsadónak, törökgáborelemez.hu, 2016. március 22.)

A s…nyalás a legnépszerűbb sportágunk. (Sinkovics Gábor újságíró, a Nemzeti Sport kirúgott főmunkatársa, 444.hu, 2019. január 11.)

Gyárfásnak az volt a mottója: „Én minden s…t kinyalok.” (Verebes István naptévés műsorvezető, Partizán, 2021. január 8.)

A tipik magyar nem volt eredetileg pocakos, csak nagy s…ű. (Náray Tamás divattervező, Index.hu, 2021. március 6.)