Miközben sorolta az okokat, felötlött Darvas Iván egyik mondata. A színész képviselőséget vállalt az országgyűlésben, majd a szocialisták győzelme előtt összefoglalta a tapasztalatait: „Az ellenzéknek hányni kell a borsót a falra. Addig kell hányni, míg a fal össze nem omlik.” (Magyar Hírlap, 1994.02. 26.) Körülbelül ezt fogalmazta meg Tamás Gáspár Miklós is, kevésbé derűlátóan. Az a benyomásom, hogy azért ábrándult ki a publicisztikából, mert időközben nemcsak az Orbán-rendszer ellenzéke lett, hanem őfelsége ellenzékének is.   

A Szövegek és körülmények című, kolozsvári egyetemisták írásait közlő kötetben tűnt föl 1974-ben a stílusa és a gondolati igényessége. Amikor pedig néhány év múlva áttelepült, egy budapesti hetilap publicisztikai rovatvezetőjeként szerettem volna szerződtetni. A hierarchiában fölöttem álló kolléga szerint azonban az akkor harminc körüli filozófus túl sok műveltségelemmel tölti meg a cikkeit. Gazsi így nem lett a munkatársunk. Holott ha lett volna valaki, aki mellette ül, és megmutatja ama gondolatmeneteket, amelyek a kelleténél jobban terhelik meg az olvasást, akkor a legjobb magyar publicista válhatott volna belőle. Így „csak” a legjobb tíz között tarthatom számon, egyetlen hibája ugyanis végigkísérte a sajtóbeli pályafutását.

Ha az olvasó megnézi a bejegyzés után közölt összeállítást, aligha lesz kétsége Tamás Gáspár Miklós tehetségéről, íráskészségéről. A dokumentáció két részre osztható. Az egyikben a politikus szólalt meg, aki járta az országot, és interjúkat adott. A másodikban már nem politikus, hanem magánzó, szívesen közölt szerző a nyilvánosság bizonyos  fórumain. A sors iróniája, hogy mindenütt vendégként kezelték. Sehol sem szerződtették, hogy egy baráti szerkesztővel közösen gyomlálhassa ki a lényegi mondandóját halványító hivatkozásokat. Az utalásokat, amelyek az esszé (kísérlet) irányába tolták az egyértelműségre hajlamos publicisztikákat.

Most, hogy szakított kenyérkereső műfajával, művelheti kedvencét, a 30-40 ezer karakternyi esszét, amely már nem fér el egy újság oldalán, és nehezen olvasható a digitális sajtóban. Sajnálom, hogy búcsúzni kell a publicistától, akinek a szállóigéire mindig számíthattam a Lefülelt mondatok című vasárnapi válogatásban. Amúgy kedvelem a témát történeti, filozófiai összefüggésbe, nemzetközi kitekintésbe helyező esszét. A neki helyet adó folyóiratok pedig erős vendégszerzővel gyarapodnak.

Tíz mondat Tamás Gáspár Miklóstól

Nem vagyok barátja a parlamenti mindenhatóságnak, mert az emberek többsége éppen úgy tévedhet, mint a kisebbsége. (Új Magyarország, 1991. június 3.)

Amit az MDF csinál, az nekem azért nem tetszik, mert túlságosan hasonlít a kései Kádár-korszakra, másoknak meg azért, mert nem eléggé. (Délmagyarország, 1994. július 7.)

Alapítvány az, amikor derék emberek közpénzeket ajándékoznak magáncélokra. (Népszava, 1995. május 17.)

A múlt összetart, a jelen szétválaszt. (Népszabadság, 2007. február 9.)

Igazságtalan rendszerben a legjobb jellemek a fegyházban ülnek, a legjobb elmék a bolondokházában. (Magyar Narancs, 2010. július 8.)

A hajsza csoportos műfaj. (Népszabadság, 2014. május 14.)

Diktatúrára lehet magyarázat, de nincs mentség. (Magyar Nemzet, 2016. március 5.)

Tisztelnünk kell mások méltóságát, hogy megőrizhessük a magunkét. (hvg.hu, 2016. augusztus 26.)

A nemzet egyesül a kölcsönös utálatban. (Magyar Narancs, 2018. január 11.)

Keveslem a szabadságot, Orbán sokallja, Gyurcsány meg nem érti. (hvg.hu, 2020. augusztus 14.)