Akadtak véleményformálók, akik bejelentették: ha március 23-án az ellenzéki pártok nem utasítják el Orbán Viktor felhatalmazási törvénytervezetét, akkor leveszik róluk a kezüket. A legközelebbi választáson, 2022-ben nem szavaznak majd rájuk. Pontosabban szólva: rájuk sem szavaznak, elvégre a Fideszre eleve nem voksolnak. Nem azért mondom, de én már évekkel ezelőtt eljutottam idáig. Olyan pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Akik ugyanis a Parlamentben tengetik napjaikat, mintha elveszítették volna választóikkal a kapcsolatot. Az LMP például a belső harcokban megszabadult vagy tucatnyi vezetőjétől, tegnap mégis kiderült Keresztes László Lóránt felszólásából, hogy változatlanul nem lehet rá számítani az ellenzéki együttműködésben. Ugyanazt a köztes álláspontot képviselte, amire annak idején Schiffer András alapította a pártot. Abban viszont igaza volt a frakcióvezetőnek, hogy a tegnapi vitát sem úsztuk meg ellenzéki torzsalkodás nélkül.

Az ellenzéki pártok frakcióvezetői elégedettségüknek adtak hangot, hogy a felhatalmazási törvénytervezetbe épp az ő módosító javaslatukat fogadta be a kormány. Volt olyan passzus, amelynek szülői jogait ketten is gyakorolni akarták, ami egy családban optimális arány, ehhez azonban családot kéne alkotni, nem pedig unos-untalan a külön érdekeket hangsúlyozni. Ezzel együtt becsületükre válik, hogy elodázták a határidő nélküli rendkívüli felhatalmazást, amelynek tervezetében diktatórikus vonásokat fedeztek föl. Végül is ez volt a lényeg.

Ezt még akkor is elismerem, ha a nyilvánosság egyik képviselőjeként rossz szájízzel hallgattam az országgyűlési képviselők vitáját. Feltűnt, hogy az ellenzéki pártok szószólói hanyagolták a tervezet másik sebezhető pontját, a rémhírterjesztés szigorúbb büntethetőségét. Csupán a Párbeszéd frakcióvezetője, Szabó Tímea vesztegetett rá egy bekezdésnyi elmarasztalást. Értem persze, hogy a rendkívüli helyzetben, a járványválság kellős közepén nem föltétlenül a nyilvánosság bővítését vélik a legfontosabbnak. De nem árt tudni, hogy ha a végrehajtó hatalomnak (a törvények alkalmazására kárhoztatott kormányzatnak) sikerülne megszabadulni a törvényeket hozó országgyűlés fürkésző tekintetétől, akkor a médiának, vagyis a nyilvánosság eszközrendszerének kéne átvenni a hatalom ellenőrzését.

Akkor pedig aligha mindegy, hogy a lazán körülírt rémhírterjesztés ürügyén hány újságírót csukat le a kormány, és ezzel hány újságíró kedvét veszi el a valóság feltárásától.