A fényezett, színes papírnyomtatvány a tegnapi postával érkezett. Német cég itteni leányvállalata értesít arról, hogy ha január 9. és 19. között fölkeresem a plázában fenntartott üzletét, akkor a törzskártyával minden leértékelt termékre 20 százaléknyi kedvezményt ad. Talán élek a lehetőséggel, ez azonban magánügy lenne, ha a meghívót nem a nevemmel és a címemmel együtt nyomtatták volna ki. Mintha csak rám gondoltak volna, miközben tudom, hogy vagyunk néhány százan-ezren, akik a nevükkel-címükkel kinyomtatva értesültek ugyanerről a marketing-fogásról.

Járom a nyomdaipari kiállításokat, és vagy tíz éve interjút készítettem a legpatinásabb német cég ügyvezetőjével. Az ukrán származású, NDK-beli főiskolán diplomát szerzett, a berlini fal ledöntése után pedig az NSZK-ban is karriert csináló mérnök elmesélte, hogy digitális nyomógépük egyelőre kereskedelmi termékeket reklámoz, de látja benne a sajtóbeli működés lehetőségét is. Amit ő akkor mondott, az most válasz a konrada álnevű kommentelő megjegyzésére. A hetilapok túlélik-e a digitális sajtót? című bejegyzésemhez imigyen szólt hozzá: „Azok sem fogják, csak idő kérdése.” Nem hiszek abban, hogy a papír alapú sajtó halálra van ítélve. Vannak olyan részei - a napilapok és a folyóiratok -, amelyek aligha maradnak meg, de például a hetilap akár még virágzásnak is indulhat.

Külföldön már vannak olyan magazinok, amelyeknek telik közvélemény-kutatásra. Szociológusok mérik föl az előfizetőket, akiket mondjuk öt különböző kategóriába sorolnak. Mindegyikben található néhány száz vagy ezer olvasó közös érdeklődési körrel, de különböző igényekkel. A magazinnak van egy közös része, melyet minden előfizető figyelemmel kísérhet. Az ötször egyedi (látszólag egyéni) rész pedig az előfizető ízlésének megfelelő cikkeket és hirdetéseket tartalmazza. Az utóbbiakból például beragasztott púderes zacskót vagy kölnis üvegcsét. E gyakorlatnak már kultúrája van a nálunk polgáriasultabb és tőkeerősebb országokban.

Ha a magyarországi hetilapoknak telne az olvasóközönség rendszeres fölmérésére és a belőle következő egyénítésekre, a közvélemény-kutatás is kiszabadulhatna a politika fogságából. Akkor a szociológusok nem abból élnének, hogy a pártok által sugalmazott kérdéseket tegyék föl az embereknek, hanem abból, amivel a névre szóló üzeneteket előállító digitális nyomógépek kecsegtetik az előfizetőket. Az egyénített érdeklődés kielégítésével.