Kedvenc napilapom, a Népszava ma reggel nyúlfarknyi cikkben számolt be a Nemzeti Választási Iroda tegnapi közleményéről. A tizenhat sornyi címes hír utolsó mondata ez: „…a Munkáspártnak mindössze három” delegáltja van. A helyzetet másként értelmezem. Az utolsó előtti áttekintéshez képest a Thürmer-párt ötven százalékkal növelte számlálóbiztosai számát, korábban ugyanis két aktivistát jelentett be a 10277 szavazókör ellenőrzésére.

Egyébként a választási törvény szerint minden listán található párt(szövetség) szavazókörönként két számlálóbiztost kérhet föl az ellenőrzésre. Az idén kilencesre bővült lista pedig lehetőséget teremtett volna arra, hogy 184986 küldött őrködhessen a május 26-i voksolás tisztasága fölött. Ennyi aktivista azonban nincs Magyarországon. Be kell érnünk 26907-tel. Öt éve, az uniós választáson 27276-an voltak. Két nap múlva a következő arányokra számíthatunk (zárójelben a 2014-es adatok). Fidesz-KDNP: 14893 (14802), MSZP-Párbeszéd: 5158 (’14-ben MSZP: 5685), Jobbik: 2883 (5467), Demokratikus Koalíció: 2847 (1266), Mi Hazánk Mozgalom: 504, Momentum: 317, LMP: 152 (56), Magyar Kétfarkú Kutya Párt: 150, Munkáspárt: 3.

A számok önmagukért beszélnek. Annyit mégis érdemes hozzájuk fűzni, hogy elvileg minden szavazókörbe jut legalább egy kormánypárti és egy ellenzéki számlálóbiztos. A két kormánypárt 14893 delegátusa közösködik ugyanis a légtéren 12014 nem kormánypártival. Gyakorlatilag azonban más a helyzet. A 24.hu utánanézett a részleteknek, és kiderült, hogy 2495 szavazókörbe nem jut ellenzéki ellenőr. Pedig a választási törvény nem ragaszkodik ahhoz, hogy csak helybéli lehessen számlálóbiztos. Igen ám, de ahhoz, hogy a járási vagy megyei pártszervezet eljuttathassa emberét a legeldugottabb zsákfaluba is, aktivistára, benzinköltségre, néhány szendvicsre és logisztikai készségre volna szükség.

A számlálóbiztosok látszólag elvont ügyéből három következtetés adódik. Az első az, hogy a több mint tízezer szavazókörből a Fidesz-KDNP két és félezerben azt csinálhat, amit nem szégyell. Ez épp elég lesz az olyannyira áhított kétharmadhoz. A második, hogy az ellenzéki pártok együttvéve sem képesek annyi számlálóbiztost kiállítani, amennyit a két kormánypárt. A harmadik következtetés, ha lehet, még lehangolóbb: az ellenzéknek immár lakmuszpapírja van arról, hogy az országos hálózata hiányos, társadalmi beágyazottsága pedig legalábbis kérdéses.