A 168 Óra legfrissebb számában érdekes interjú olvasható Ormos Máriával. A 89 éves történészt azért szólaltatta meg a hetilap, mert újabb kiadásban jelent meg Mussoliniról írott életrajza. A monográfia először 1987-ben látott napvilágot, és beivódott ugyan a hazai szakirodalomba, de nem formálta a közvéleményt. Talán majd most, ha az olvasók esetleg hasonlóságot fedeznek föl a Duce úgynevezett korporációs rendszere és a NER között. Addig is idézem Ormos Mária egyik mondatát: „Mussolini vérbeli hírlapíró volt.”

A hajdani diktátor félszáz kötetnyi életműve nemcsak politikai beszédeket tartalmaz, hanem rengeteg cikket is. Ráadásul van egy korabeli szemtanú, Goebbelsnek hívják, és Hitler nyilvánosságban illetékes munkatársa volt. Az újságokat, rádiókat, színházakat és filmeket felügyelő miniszter ezt írta naplójába 1937. szeptember 26-án: „Mussolini mint újságírót is kedvel engem. Ő is az maradt.” S bár Hitler nem rajongott az olasz diktátorért, Goebbels számtalanszor érezte rokonléleknek Mussolinit. Akiről persze nehéz elképzelni, de apjától örökölte a baloldaliságot. Olyannyira, hogy évekig szerkesztette az Avantit, az olasz szocialisták lapját. Csak az első világháború kirobbanása után lett nemzetköziből nemzeti szocialista.

Goebbels a náci párt baloldalához tartozott, és szintén nemzeti szocialistának nevezte magát. Mussolinihez hasonlóan ugyanis utálta a nagytőkét. Aztán mindketten hatalmi helyzetbe kerültek, megbarátkoztak azzal a fránya nagytőkével, és rátelepedtek a korabeli nyilvánosságra. Azért működhettek roppant hatékonyan, mert belülről ismerték a sajtó működését, és tisztában voltak a sebezhető pontjaival. Mussolini médiaszemléletére jellemző, hogy mintegy két évtizedig az olasz nyilvánosságban szinte semmi sem történhetett a jóváhagyása nélkül. Goebbels médiaszemléletéről pedig hiteles kép rajzolódik ki a 450 oldalnyi naplójából.

Teljhatalmára jellemző, hogy személyesen váltotta le a Frankfurter Zeitung két vezető munkatársát, sőt az egyiket le is tartóztatta, mert „félzsidó”. (1938. január 27.) Azt is kifejtette, hogy megdorgálta a Deutsche Allgemeine Zeitungot, és „Ha nem javul meg, lecserélem a szerkesztőséget.” (1940. szeptember 19.) Az a benyomásom, hogy a két világháború közti nyilvánosság talán legnagyobb hatalmú irányítói gyűlölték, lenézték, megvetették az újságírókat. Talán azért, mert mielőtt hatalomra adták volna a fejüket, maguk is firkászok voltak.