Szerkesztői pályafutásom alatt hozzá fűzött a leghosszabb kapcsolat. Első kéziratát 1975 januárjában olvastam, az utolsót halála előtt néhány héttel, 1996 végén. Huszonkét év alatt munkakapcsolatunk barátsággá változott. Tegnap talán ezért beszélhettem egy kamerának róla. Készül a portréfilm, és az volt a dolgom, hogy a publicisztikáját értékeljem.

Már-már befejeződött a felvétel, amikor a rendező Szederkényi Juli még egy kérdést tett föl. Vajon közös barátunk miként élte át a rendszerváltást, mi jellemezte az 1990 előtti és utáni Bertha Bulcsút? Váratlanul ért a kérdés, őszintén szólva erre nem gondoltam, amidőn fölkészülés közben végigböngésztem Bulcsu cikkeit. Egyelőre nem tudhatom, hogy amit válaszoltam, bekerül-e a filmbe, de most, hogy aludtam rá egyet, talán pontosabban sikerül megfogalmazni a feleletet: az örök elégedetlenség megszemélyesítője volt a hazai sajtóban. A szocializmusban hiányzott neki a kapitalizmus, a kapitalizmusban hiányzott neki a szocializmus.

A sarkos kijelentést úgy finomítanám, hogy sosem tagadta, amit köszönhetett a szocializmusnak, de a rendszerben nagyon nem szerette a kínálat hiányát. Az Eszik, nem eszik, mást nem kap-szemléletet. Ezt írta meg talán leghíresebb vitacikkében, az 1976-os Kesudióban, ugyancsak ezt részletezte később ÉS-beli jegyzetsorozatában, a Jelenségekben is. Tapintatból nem nevezte meg a kapitalizmust, inkább csak körülírta, vagy a piacgazdasággal helyettesítette, de a korabeli olvasónak aligha volt kétsége, hogy mire utal.

Aztán jött a rendszerváltás, és vele együtt érkeztek a külföldi befektetők is - a kínálatukkal. A piacgazdaságnak nevezhető kapitalizmus azonban nem arról lett híres nálunk, hogy törődött volna az emberekkel: a megszűnt munkahelyekkel, az egymillió munkanélkülivel. A rendszerben Bertha Bulcsu méltányolta a kétségkívül növekvő kínálatot, de rühellte a szociális biztonság hiányát. Miközben olvasom a hajdani cikkeit, az első bekezdésben szalonképes szavak rajzolódnak ki előttem, aztán látni vélem, hogy lilul a feje, és elszakad nála a cérna. Egyik utolsó írásában így összegezte a tapasztalatait: „Most árubőség van, minden kapható, amire nekem nincs szükségem.” (Magyar Nemzet, 1996. március 30.)

Az epeömlésben, komor iróniában megnyilvánuló elégedetlenség tette egyénivé, élvezetessé és egységessé a rendszerváltás előtti és utáni publicisztikáját. Ezzel magyarázható a hatása is. Okfejtéseit sokan kérték ki maguknak, de sokan is lelkesedtek értük.