Az idestova 71 éve történtekről írott bejegyzést nyolcezren olvasták el. A névvel hozzászólók közül ketten is hiányolták Ember Juditot belőle, aki 1982-ben dokumentumfilmet forgatott a szabolcsi falu országos jelentőségű eseményéről. Hangulatilag a pócspetri per készítette elő a felekezeti iskolák államosítását.

A rádiós Lévai Júlia közölte, hogy a rendezőnőről utcát neveztek el a helybéliek (ezt nem tudtam). A tévés Bubryák István pedig azt fejtegette, hogy ha már a minap rendezett emlékünnepség szervezői nem hívhatták meg az elhunyt Ember Juditot, legalább az újságíró Marik Sándort hívták volna meg, aki cikksorozatot és könyvet szentelt az 1948. június 3-án történteknek. A rendezőnőt filmkritikusként nagyra tartottam, és emberileg is jó viszonyban voltunk. E bejegyzések terjedelme azonban 2500 karakternyi, és meg kellett tanulni, hogy csak egy témával érdemes foglalkozni. Érdeklődés esetén viszont készültem egy másik bejegyzésre is.

Sem Ember Judit, sem Marik Sándor nem foglalt állást arról, hogy ki lőtte le a rendőrt, akinek a halála ürügyül szolgált az állami megtorlásra. A felekezeti iskola megvédésére több százan gyűltek össze, dulakodás tört ki, és az bizonyítható, hogy a rendőr töltött puskája sült el. Ám a jegyzőkönyvek nem tisztázták megnyugtatóan, vajon a halál előtti pillanatban kinek a kezében volt. A dokumentarista-rendezőnő 1973-tól gyűjtötte az anyagot, és rengeteg emberrel beszélgetett, de volt egy mozzanat, amelyet minden kétséget kizáró bizonyítékok híján csak 2002-ben, a róla készült portréfilmben részletezett.

Egy helybéli gazdálkodó elmesélte neki, hogy félrehúzódott a tömegtől, és a bokrok között leguggolt (talán a szükségét végezte), ekkor vett észre egy fegyveres férfit. Ráadásul nem egy, hanem két lövést hallott. A rendezőnő hosszas nyomozás után jutott el egy közéleti személyiséghez, aki 1948-ban újságíró iskolába járt, ahonnan az ávósok többször is kikérték. Majd a Szabad Ifjúság című lapnál helyezkedett el, és 1956-ban disszidált, mert félt a pócspetriek bosszújától. De aztán hazatért, és a kulturális életben csinált karriert. 2002-ben már nem élt, Ember Judit akár meg is nevezhette volna, de titkát a sírba vitte.

Az első bejegyzésben azért nem foglaltam állást a rendőrhalál ügyében, mert e történetet a másodikban akartam megírni. Ha most történelem szakos diák volnék a debreceni egyetemen, diplomamunkában próbálnám tisztázni, vajon ki lapult a bokorban, és mi volt a kezében.