Hajdanában ezt nyilatkozta első számú sportdiplomatánk, Schmitt Pál: „Azonnal lemondok, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz.” (Magyar Hírlap, 1997.11.08.) Aztán persze nem mondott le. 2004-ben az aranyérmüktől megfosztott olimpiai bajnokok, Annus Adrián kalapácsvető és Fazekas Róbert diszkoszvető már szóvivőt fogadtak, miközben a sportfunkcionáriusok még össze-vissza beszéltek. Újabb olimpiákat éltünk át, és a doppingesetek száma nem csökkent, a magyar sportvezetők pedig mellébeszéltek. Most viszont már nemcsak a doppingolással gyanúsított sportolók veszik igénybe válságkommunikátorok szolgálatait. Mintha a főnökeik összebeszéltek volna, ugyanazt a nótát fújják.

A még mindig aktív Schmitt Pál ezt mondta Dombvári Bence kajakosról: „Ha ez a fiú az olimpián bukik meg, az sokkal nagyobb szégyen, mint hogy itthon marad.” (InfoRádió, 2016.07.28.) További kajakosokat értek tetten a doppingellenőrök, és Csabai Edvin, a Kajak-Kenu Szövetség szakmai igazgatója kifejtette: „A szervezetükben lelt hormonok mennyisége határérték alatti, de nem kockáztathattuk meg, hogy Rióban érjen bennünket szégyen.” (Bors.hu, 2016.08.03.) A hazai doppingellenőrök vezetője, Tiszeker Ágnes már kerülte a szégyen kifejezést, bár a lényegen nem változtatott: „Magyarországnak az az érdeke, hogy itthon derüljön ki, ha probléma van.” (ATV, 2016.08.03.) Másnap a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Borkai Zsolt így foglalta össze a helyzetet: „Nem eltussolni, hanem feltárni akarjuk a visszaéléseket.” (Heti Válasz)

Egyikük se mondta, hogy versenyzőink megvetik a teljesítményfokozó szereket. Azt sem cáfolták, hogy szervezettség érvényesül a doppingolásban. Egyszer majd kideríti egy oknyomozó újságíró, vajon állami keretek között szervezték-e, vagy csak közpénzből működő műhelyek edzői választották a sportáguknak megfelelő szereket, netán „magányos elkövetők” szurkálták magukat divatos „cuccokkal”. Az utóbbi látszik a legkevésbé valószínűnek. A magyar sportvezetők már nem tagadják a doppingolás tényét, de igyekeznek országhatáron belül tartani. Kimondják, hogy kisebb szégyen az itthoni leleplezés, mintha az olimpián derülne ki a kokszolás. Már nem esküdöznek, hogy lemondanak, ha valamelyik versenyzőjüket elmeszelik Rióban. Az a benyomásom, hogy az előzetes szűrésekkel nem is vállalnak túl nagy kockázatot. E megelőző (proaktív) válságkommunikációval magyarázható, hogy feltűnően nagy az olimpiai csapat járulékos vesztesége.