Közeleg a riói olimpia megnyitója. Arra gondoltam, hogy érdemes volna a digitális ismerősök figyelmébe ajánlani ama bejegyzéseket, amelyeket a három legutóbbi olimpia idején írtam a Médianaplóba. Íme, a 2012-es termés.

Július 11.

Miért haldoklik az élsport?

Olvasom a Vas Népe mai számában, hogy Fazekas Róbert, a doppingolással gyanúsított diszkoszvető egyelőre nem nyilatkozik a szombathelyi napilapnak. Annyit mégis elmondott az ismerős sportújságírónak, hogy „értetlenül áll az eset előtt”. Ha én volnék a helyében, megerőltetném a memóriámat.

Emlékeznék arra, hogy nyolc évvel ezelőtt, Athénban olimpiai bajnokságot nyertem, majd az egészségügyi szobában nem adtam vizeletmintát, ráadásul elhúztam a csíkot a világverseny színhelyéről. Eszembe jutna az is, hogy elvették tőlem az aranyérmet, és két évre eltiltottak, sőt, miután visszatértem az élvonalba, a legfontosabb versenyek menedzserei diszkréten arra kértek, hogy maradjak távol a pénzdíjas lehetőségektől. Ha ilyen előzmények után ismét találnának teljesítményfokozó szert a vizeletemben, akkor bizony nem csodálkoznék, inkább gyanakodni kezdenék magamra.

Egyébként a hazai média gyorsan tálalta a botrányt, a digitális portálok már tegnap értelmezték az esetet. Az egyik például a Vas Népe korábbi számára utalt, amely szerint a szombathelyi önkormányzat anyagi támogatása nem érkezett meg a helybéli olimpikonokhoz, köztük Fazekas Róberthez. A fővárosi szerkesztőség az önkormányzati kelletlenséget finoman hozta összefüggésbe a doppingolással. Azt a bizonyos cikket olvastam, és az a benyomásom, hogy a portál munkatársa ott keresett összefüggést, ahol valójában nincs is. Számomra az derült ki, hogy az önkormányzat átutalta a hat olimpikonnak ígért 15 millió forintot, a maga pénzét azonban csak az aranyéremre esélyes kalapácsvető, Pars Krisztián kapta meg, ő is csupán azért, mert elkeseredésében a nyilvánossághoz fordult. A többiek elenyésző részlethez jutottak, vagy még ahhoz sem, mert az egyesületeik átvették ugyan a pénzt, de nem továbbították nekik, hanem a tartozásaikat törlesztették belőle.

A másik Vas Népe-cikkből meg arról szereztem tudomást, hogy az egyik szombathelyi egyesület ügyvezetője elment játszani a kaszinóba, és veszített, majd a néhány százezer forintot az egyesület kártyájával egyenlítette ki. Nyomozás lezárva, a bűnügy bírósági szakaszban van. Azt hiszem, hogy a közelgő olimpia előtt így teljes a kép. Az élsportolók és az egyesületi vezetők ügyeskednek, a nyilvánosság pedig értetlenül figyeli a fejleményeket.

Július 12.

A nyílt titok

Kíváncsian vettem kézbe a Vas Népét, vajon a szombathelyi napilap miként foglalkozik a Fazekas Róbert körüli botránnyal. Azt hiszem, leginkább a területileg illetékes redakció van abban a helyzetben, hogy a titokról föllebbentse a fátylat, és kielégítse az olvasók érdeklődését. Csalódás ért: egyetlen betű sem jelent meg a doppingolással meggyanúsított diszkoszvetőről. Úgy rémlik, kivár a szerkesztőség.

Elismerem, hogy kétesélyes a fölfedező akció. Ha a helybéli újságírók nekidurálják magukat, és firtatják az ellentmondásokat, akkor megnövelhetik az újság példányszámát, egyúttal azonban meg is sérthetik a lokálpatrióták érzékenységét. Elvégre az országos lapok címoldalára került, nagydarab fiatalember köztük jár, az utcasarkon leáll velük beszélgetni, ráadásul ismerik a családi viszonyait, esetleg még a titkát is. Találok tehát mentő körülményeket egy olyan újság számára, amely a megyei napilapok mezőnyében a jobbak közé sorolható. Mégis hadd feszegessek három ellentmondást, amelyek révén a holtpontról talán ki lehetett volna mozdítani az elhallgatásokkal, tagadásokkal és mellébeszélésekkel tarkított Fazekas-ügyet.

A meggyanúsított dobóatléta azt üzente az ügyvédjén keresztül, hogy ő nem kapott értesítést a pozitív doppingleletről, ezért változatlanul készül a londoni olimpiára. De ha kitart amellett, hogy hivatalosan elfelejtették értesíteni, vajon miért kéri a B-próbát, amely vagy megerősíti, vagy megcáfolja a doppingvádat? Azt is megkérdeztem volna, mondjuk a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőitől: ha nem a szombathelyi diszkoszvető az, aki az olimpiára készülő kilenc A-szintes atléta közül fennakadt a szűrőn, kire illik az a megfogalmazás, hogy volt már korábban doppingügye. Ha ugyanis különböző okok miatt nem adják - vagy adhatják - ki a rajtakapott élsportoló nevét, óhatatlanul a többi nyolcat hozzák kedvezőtlen helyzetbe a nyilvánosság előtt.

A szombathelyi újságírók helyében nyomába erednék egy jelenségnek is, amely címlapokkal, garantáltan nagy példányszámmal és országos figyelemmel kecsegtetné a szerkesztőséget. Vajon mivel magyarázható, hogy 1995 óta a szombathelyi dobóiskolából doppingolásért tiltották el Gécsek Tibort, Divós Katalint, Annus Adriánt és Fazekas Róbertet? Lehet, hogy még ki is hagytam valakit? Ezt nálam bizonyára jobban tudják a helybéli sportújságírók. Kár, hogy nem írják meg.              

Július 13.

Az Annus-csoport

Azt kérdezte egy szakmabeli, hogy miért térek vissza újra meg újra a Fazekas Róbert körüli botrányra. A telefonban nem érvelhettem részletesen, kifejtem hát most, hátha a téma iránt érdeklődők kíváncsiságát is kielégítem.

Amidőn atletizáltam, a hazai futók körében még nem terjedt el a doppingolás. A dobókról azonban már tudtuk, hogy feljavult eredményeik mögött titok lappang. Aztán úgy harminc és negyven között a hajdani sportbarátok közül néhányan meghaltak hirtelen. Leginkább dobók, például Faragó János, a kitűnő miskolci diszkoszvető. Elsirattam őket, ráadásul a nyilvánosság képviseletére szerződtem a civil életben. Mindmáig érdekel a válságkommunikáció, hogy a híres emberek és intézmények miként kezelik azt a helyzetet, amikor a cselekvés lehetőségei vagy-vagyra szűkülnek.

Ma választ kaptam egyik tegnapi kérdésemre. Azt az ellentmondást feszegettem, hogy ha a szombathelyi diszkoszvető, Fazekas Róbert nem kapott értesítést a pozitív doppingleletről, vajon miért kérte, hogy vizsgálják meg a B-mintáját is. A Népszabadság ugyanezt firtatta a Magyar Antidopping Csoport ügyvezetőjénél, és Dr. Tiszeker Ágnes így felelt: „Itt fekszik asztalomon annak az ajánlott, tértivevényes levélnek a bizonylata, amelyben magam küldtem el neki az értesítést a pozitív mintáról. És afelől sem lehet kétségünk, hogy megkapta, hiszen válaszában kérte a B próba elvégzését.”

A kör tehát bezárult. A nyilvánosság előtt lelepleződött egy füllentés, és a jelek arra utalnak, hogy a híres dobóatléta ügyetlenül kezeli a válsághelyzetet. De van ennél a tanulságnál nyomósabb okom is a tűnődésre. A mai újságok közölték a közelgő olimpiára utazó magyar sportolók listáját. Hiányzik róla az egyelőre csak gyanúsított Fazekas Róbert neve, úgy látszik, a csapat vezetői nem akarnak kockáztatni. Rajta van viszont Kürthy Lajos súlylökő, aki a mohácsi klub tagja ugyan, de évek óta Szombathelyen edz, Annus Adrián csoportjában. Edzőjük neves atléta volt, kalapácsvetőként 2004-ben olimpiai bajnokságot is nyert, doppingvétség miatt azonban tőle és Fazekas Róberttől elvették az aranyérmet. Meglepődnék, ha ilyen előzmények után nem volna köze a másodszor is dopping-gyanúba keveredett szombathelyi diszkoszvetőhöz.

És vajon mi lesz, ha esetleg az ugyancsak nála edző súlylökőről, Kürthy Lajosról Londonban, a világ szeme láttára derül ki, hogy szintén zenész?

Július 21.

Csak Fazekas Róbert doppingol a szombathelyi dobók közül?

Tizenegy napja robbant a bomba: Fazekas Róbert szombathelyi diszkoszvető vizeletében ismét teljesítményfokozó szert találtak a doppingellenőrök. Azóta figyelem a magyar sportújságírók zavarodottságát.

Az országos médiumok munkatársai szívük szerint lelepleznék a visszaesőt, érdekeik mégis azt kívánják, hogy a legszükségesebb tényeken kívül ne terheljenek bennünket mindenféle fránya értelmezéssel. Elvégre olimpia előtt vagyunk, vagy mi a szösz. Kinek kell a magyarságot megint pellengérre állító botrány? Na, ugye. Különben is, jobb London előtt csöndben elintézni az ügyet, mint London alatt szégyenkezni miatta. Ha az olimpián, ne adj isten, leszerepel a csapat, akkor persze elő lehet majd jönni a sztorival - magyarázat adódik a kudarcra.

A B-teszt eredménye tegnapelőtt érkezett meg, ekkor már a rajtakapott diszkoszvető sem tagadhatott. A szombathelyi napilap becsületére váljék, hogy a tegnapi szám egyik sportoldalát a körülményesen megfogalmazott beismerés uralta. Igaz, a szerkesztőség ezúttal is tartózkodott az értelmezéstől, holott tudom a helybéli sportújságírókról - tanítottam közülük vagy hármat a főiskolán -, hogy ismerik az Annus-féle dobóiskola titkát. Visszafogottságuk bizonyára lokálpatrióta érzelmekkel is magyarázható, nem akarják kiteregetni a szennyest. Előbb-utóbb mégiscsak nekidurálják magukat, és a nyilvánosság számára is áttekinthetővé teszik a helyzetet. Addig beérem a szomszédos megyében megjelenő veszprémi újság mocorgásával.

Hová is igazolt Hudi? - a cikk ma reggel ezzel a címmel látott napvilágot a Naplóban. Arról szól, hogy egy tehetséges kalapácsvető nemrégiben a szombathelyi dobócsoporthoz igazolt. Ő szívesen maradt volna a veszprémi egyesület versenyzője, de úgy vélte, hogy ha az Athénben olimpiai bajnokságot nyert, majd később aranyérmétől megfosztott kalapácsvetőnél, Annus Adriánnál edzene, gyorsabban fejlődhetne. Az itt is lenni, ott is lenni-játékba azonban nem ment bele az egyesülete, mert - idézem az ügyvezetőt - „Nem akartuk, hogy a nevünk összefüggésbe kerüljön egy korábban doppingvétséget elkövetővel. Most mindenki láthatja, az idő minket igazolt.” A veszprémi szerkesztőség megkereste a kétes hírű csapattal készülő fiatalembert is, ám Hudi Ákos „többszöri próbálkozásra sem vette fel a telefont”. Pedig otthonról hívták.

Július 25.

Még egyszer Fazekas Róbert doppingolásáról

A reggeli szertartás szerint ábécé-sorrendben veszem kézbe a megyei lapokat. Kivéve a maiakat, amikor felülre helyeztem a Vas Népét. A szombathelyi napilap ugyanis hétfőn beharangozta, hogy szerdán közli egy közvélemény-kutatás eredményét. Az online oldalon kellett válaszolni a kérdésre: „Követett-e el doppingvétséget Fazekas?” Mármint Róbert, a híres diszkoszvető, akit nyolc év alatt másodszor értek tetten.

Most például már a B-mintája is pozitívnak bizonyult, nem értem tehát, miért éppen így fogalmazott a szerkesztőség. Ha csak azért nem, hogy kitapogassa a téma iránt érdeklődők benyomásait. A vélemények alakulására bizonyára hatott a pletyka, a rémhír, de hathatott a szomszéd, a munkatárs, az ismerős közvetlen tapasztalata is. Azt vettem észre, hogy bár több mint két hete gyűrűzik a Fazekas körüli botrány, a szerkesztőség még mindig elodázza az állásfoglalást.

Korrekt módon közli a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Antidopping Csoport, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Atlétikai Szövetség kommünikéjét, egy betelefonáló látszólag bennfentes fejtegetését és egy volt sportegyesületi elnök álnaiv tamáskodását („Sajnálatos, hogy Fazekas Róbertet máig tisztázatlan körülmények között kiejtették az olimpiai csapatból.”) Egyszóval a Vas Népe eleget tesz tájékoztatási kötelezettségének, az oknyomozást és a háttérmagyarázatot azonban úgy kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem meglepett a közvélemény-kutatás eredménye. A megkérdezettek csaknem fele (47 százaléka) úgy vélekedik, hogy a dobóatléta egyértelműen elkövette a doppingvétséget, és minden ötödik (20 százalék) azt tartja, hogy korszerűtlen, könnyebben kimutatható teljesítményfokozó szert használt. Vagyis a megkérdezettek kétharmada valószínűsíti a doppingolást. Ez elég komoly arány ahhoz, hogy a diszkoszvető ártatlanságára szavazó 31 százalékkal szemben a szerkesztőség megfontolja, hátha mégis érdemes volna föltérképezni a szombathelyi dobóiskola fertőzöttségét.

Van még kétszázaléknyi voks amellett, hogy azt a fránya szert valaki Fazekas italába csempészte. Akik ezt mondják, talán elfelejtették, hogy 2004-ben, az athéni olimpián már rajtakapták az ügyeskedő atlétát, el is vették tőle az aranyérmet. Ilyen előzmény után aligha érdemes arra gyanakodni, hogy rosszakarói ólálkodtak a pohara körül.

Július 28.

Vegyes úszás

A selejtezőben éppen úszik két esélyesnek mondott versenyzőnk: Cseh László és Hosszú Katinka. Ebben a sorrendben, mellőzve az udvariasságot. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért.

Cseh László az egyik legismertebb sportolónk, nemrégiben három Európa-bajnoki címet is szerzett. Igazán kár, hogy talán legjobb számában, a 400 vegyesen csupán tizedik az idei világranglistán. Két legnagyobb ellenfele, Lochte és Phelps az amerikai válogatón öt, illetve négy másodperccel múlta felül Európa-bajnoki teljesítményét. Ezt azonban aligha tudhatjuk, mert a magyar sportújságírók nem erőltetik meg magukat a tájékoztatásban. Annál inkább tudjuk, amit Cseh „Laci’ nyilatkozik: az olimpián igyekszik megverni mindkét riválisát, bár nem lesz könnyű. Edzői és sportági elöljárói már gondterheltebbnek látszanak, de a véleményüket eltitkolják a nyilvánosság elől.

Hosszú Katinka kevésbé ismert Magyarországon. Hamarosan befejezi az amerikai egyetemet, és csak a legnagyobb versenyekre jár haza. Az idei világranglistán harmadik 400 vegyesen, ő szintén esélyes, talán még esélyesebb is, mint Cseh. Erről azonban a hazai nyilvánosság keveset tud, Katinka hallgatói szerződése ugyanis nemcsak azt tartalmazza, hogy diákként nem vehet föl pénzt az uszodai győzelmekért, hanem reklámfilmekben sem vállalhat szereplést. Ez okfejtésünk kulcsa.

A HVG mai számában Elképzelt aranyak címmel jelent meg Hann Endre cikke. A Medián nevű közvélemény-kutató cég kutatását ismerteti a szociológus, és az esélyesnek tartott magyar sportolók ismertségét elemzi. A véleményeket két részre osztja: a kérdezett magától említette a versenyező nevét, illetve rákérdezésre. Nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjünk: aki spontán módon hozta szóba az olimpiai aranyra esélyeseket, sokat látta őket tévéreklámban. Cseh László aránya 43 százalék a 35-höz, Hosszú Katinkáé 12 a 35-hoz. Rákérdezésre minden harmadiknak ugrott be a nevük, önkéntelenül viszont Cseh ismertségi százaléka csaknem négyszerese Hosszúénak. A megkérdezettek az ismertségi százalékot összetévesztették az esélyességivel.

Remélem, hogy nem az következik ebből, ami a tények logikája alapján a ma esti döntőben kiderülhet. Annyit azonban máris tudhatok, hogy a Cseh-kategória szponzori pénze évi tíz- és húszmillió forint között van. Ennyiért már érdemes tévedésben hagyni a hazai nyilvánosságot.

Július 29.

Léni néni miként „közvetítette” a berlini olimpiát?

Sejtettem, hogy a londoni olimpia napjaiban szóba kerül Leni Riefenstahl is. Ezért újra olvastam a német filmrendezőnő Memoiren című emlékiratát, a kilencszáz oldalas kötetet az egyik ösztöndíjas útról hoztam haza a göttingeni egyetemről. Hozzá olvastam még Steven Bach Leni című monográfiáját is, az amerikai filmesztéta öt és fél száz oldalas könyvét az Európa Kiadó jelentette meg magyarul.

És lám, Radnóti László, a Magyar Rádióból ismert, egyébként németes műveltségű riporter tegnap a Gondola nevű portálon föl is tette a kérdést: vajon hány operatőrt foglalkoztatott Riefenstahl a berlini olimpián? Sokat. Két számot találtam. A visszaemlékező rendezőnő 39-ről ír, a nála alaposabb monográfus 45-ről. De a lényeg nem is ez, inkább a módszer. Riefenstahl két feladatot kapott 1935-ben Goebbelstől, Hitler propagandaminiszterétől. A határokon belül minél több német néző számára élménnyé tenni az 1936-os versenyeket, másrészt ugyanebből az alapanyagból olyan filmet készíteni, amely a határokon túl öregbítheti a Harmadik Birodalom tekintélyét.

Az utóbbi vállalkozás lett a filmlexikonok témája, az előbbi érdekel jobban. Riefenstahl ugyanis eljátszotta, hogy tévéműsorral kecsegteti az érdeklődőket. Több mint fél éven át gyakoroltatta a százfőnyinél népesebb stábját, hogy mire kezdődik az olimpia, teljes vértezetben állhasson a hazai nyilvánosság elé. Egy bútorszállító kamion belsejében rendezte be a vágószobát, és megszervezte, hogy a rengeteg operatőr munkáját folyamatosan kapja kézhez. Láttam egy fényképet arról az operatőrről, aki gumicsónakból fotózta az éppen edző úszót; ezt a közelképet aztán a rendezőnő bevágta a döntőről készített tudósításba is. A trükköt gyakran alkalmazta, fokozva ezzel a feszültséget és a „hitelességet”.

A sok gyakorlatozás révén elérte, hogy a celluloid szalagra vett helyszíni tudósítások és a műsorrá vágásuk között mindössze fél óra telt el. S mert az olimpiai stadionba csak nyolcvanezren fértek be, e filmeket juttatta el a 18 legnagyobb berlini moziba, ahol több százezer néző láthatta „élőben” a versenyeket. Egy harmadik forrás szerint Riefenstahl azt is megszervezte, hogy a Hitler építette autópályákon, fölvezető rendőrautók mögött száguldottak a tekercseket szállító kocsik, hogy időben érjenek a környező városok „nyilvános tévénéző termeibe”. Ezek szerint 1936 nyarán több millió német polgár hihette, hogy egyenes adásban nézi az olimpiát. 

Augusztus 2.

Kétszáz mell a fotelből

Az egyik legkülönösebb videofelvételt láttam ma délelőtt Vágó István jóvoltából. A jelenleg műsor nélküli műveltségi játékvezető föltette a közösségi oldalra Szántó Dávid közvetítését Gyurta Dániel tegnap esti úszásáról. Az eredetileg YouTube-on megtekinthető 4 perc és 18 másodperc a sportriporter kellemes otthonában készült. Az úszótársadalmat belülről-kívülről ismerő újságíró saját foteljében ült, és Budapestről közvetítette a közszolgálati képernyőn látottakat: egy olimpiai aranyérem születését.

Talán heccből közvetített az itthon hagyott úszás-specialista? („Ha már nem kellettem a közszolgálati tévének, akkor most megmutatom, hogy a lakásomból is jobb vagyok, mint Deák-Horváth Péter a londoni uszodában - a sportért felelős államtitkárral a nyakában”.) Mellesleg a hűvösnek indult közvetítés úgy a második perc közepén fölforrósodott. A riporter elfeledkezett szokatlan helyzetéről, és hirtelen megemelte a hangját, majd a 200 mell döntő utolsó tíz méterén a hév is elragadta. Ihletett pillanatok voltak, mi pedig tűnődhetünk a rejtett összefüggéseken, amelyeket jó néhányan rövid kommentekben azonnal feszegettek is a közösségi üzenőfalon.

Fejtegetéseik valószínűleg azért sikeredtek normálisra, mert csak a nevükkel vállalhatták őket. Némelyik elfogultnak hatott ugyan egyik vagy másik világnézeti irányba, a lényeg azonban így is kikerekedett belőlük: íme, egy tehetséges ember, aki nincs a helyén. Holott nála felkészültebb talán nincs is Magyarországon, a közt mégsem ő szolgálja a londoni uszodából. A vélemények ott tértek el, hogy miért maradt itthon. Az okok boncolgatásába nem is mennék bele, mert inkább csak gyanítom, hogy Szántó Dávid a kimondhatatlan nevű közszolgálati cég szempontjából valami jóvátehetetlen vétket követhetett el, ha a Magyar Televízió volt munkatársai közül Faragó Richárdot és Hajdú B. Istvánt visszahívták az olimpiai stábba, és ez nem is vált a helyszíni közvetítések kárára.

Van viszont valami, ami a saját helyzetünk végiggondolására késztet. Vajon a névvel kommentelők megérzik, megértik-e Szántó Dávidéban a saját sorsukat? Miközben arra a következtetésre jutunk, hogy a tehetséges fiatalembernek nem föltétlenül a YouTube-on meg a Facebook-on kéne tudósítania Gyurta Dániel olimpiai bajnokságáról, vajon felötlik-e bennünk, hogy más fórum híján mi is a második nyilvánosság eme szigetén értelmezzük a rendhagyó közvetítést.

Augusztus 4.

Laci vagy Dani?

Áll a bál Cseh László körül. Az úszók szövetségi kapitánya Londonból azzal vádolta a budapesti Sportkórház orvosait, hogy két olimpiai érmet elvettek mindannyiunk „Lacijától”. A főorvos kikérte magának a gyanúsítást, én pedig semmit sem értek a purparléból, a részleteket ugyanis elfelejtették közölni velünk.

Annyi azért kirajzolódott előttem, hogy van egy úszónk, aki három olimpián öt érmet szedett össze, ám egyik sem volt arany, holott ezt várt tőle a felbiztatott közvélemény, Életműve tiszteletre méltó, bár aligha hozta lázba a világot. A számok pedig nem hazudnak. Cseh László az idei ranglistákon a tizedik-tizenkettedik, bizonyára ezzel magyarázható, hogy nem jutott be két olimpiai döntőbe, a legjobb nyolc közé. Amelyik számban jobban állt a listán, abban viszont bronzot szerzett. Európa-bajnokságot nyert már néhányszor, igazán kár, hogy van még négy kontinens, továbbá hat és félmilliárd ember, akikből kitelnek az olimpiai bajnokok. Itthon agyonreklámozott úszónk tehát nem tartozik a világ élvonalába, londoni szereplése épp ezért nem kudarc, hanem az igazság pillanata.

Belátom, hogy ezt nehéz bevallani a hazai nyilvánosság előtt. A magyar úszószövetség ugyanis a Cseh „Laci” nevű portékára egész brandot épített föl. Jobban járt volna, ha húzónévnek Gyurta „Danit” használja, mert újdonsült olimpiai aranyérmesünk megbízható világmárka. Ő egyébként érezhető távolságtartással nyilatkozik a Cseh körül tömörülő edzőkről és funkcionáriusokról. Ha a vegyesúszásból eltanácsolt Kis Gergőt is megkérdeznék az újságírók, akkor valószínű, hogy az ajkai nyitott uszodában készülő sportoló még keményebben fogalmazott volna. Az a benyomásom, hogy sok az úszó, és kevés a fóka. Az egész botrány a pénzre csupaszítható le; késhegyig menő harc folyik különböző stábok között a szponzori pénzekért és a reklámbevételekért. 

Cseh László a fájdalomdíjjal felérő bronz után most erőre kapott, és a következő olimpiára is beígérte az aranyérmet. Akkor 31 éves lesz, ami az úszásban matuzsálemi kor ugyan, ám ígéretébe további négy évig kapaszkodhatnak azok az edzők és funkcionáriusok, akik változatlanul szeretnének valamiből megélni. Holott akár azt is mondhatnák, ha végre őszinték akarnának lenni, amit Kovács ’Kokó’ István ökölvívó olimpiai bajnokunk már bevallott: „Mi mind Magyarországon vagyunk világhírűek.”              

Augusztus 6.

Olajozott dopping

Rögeszmém, hogy rögzítem az utókor számára a média mai történéseit. De vajon nem torzítom-é el az arányokat, ha az elviselhetőnél többet írok az éppen most közvetített olimpiáról? Ráadásul úgy, hogy az első hét az úszás jegyében telt el, nekem pedig csupán annyi közöm van hozzá, hogy az egyik feleségem versenyszerűen pillangózott. És csak most jön a másik alapsportág, az atlétika, amelyhez viszont volt némi közöm.

Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy hajdani eredményeimmel Londonban bejutottam volna a száz és négyszáz méteres döntőbe - a nők között. Négy évtized alatt ennyit fejlődött a rövidtávfutás. Tegnap este mégis inkább a kalapácsvetés ragadott magával, nyolc év után végre ismét van aranyunk. Olimpiai bajnokunk, Pars Krisztián odarohant a pálya szélén gyülekező kis magyar küldöttséghez, elkapott egy piros-fehér-zöld zászlót, nyaka köré tekerte, és átvett egy fényképet is, majd a maga cammogós járásával körbefutotta a nyolcvanezres stadiont. A győztesnek kijáró díszkör minden pillanatát vette a kamera, és két-hárommilliárd ember találgathatta, ki lehet az a szakállas férfi.

Németh Pál, a „dobópápa” alapította a szombathelyi iskolát, és ő fejtegette 2001. augusztus 31-én a Magyar Hírlap hasábjain: „A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres.” Nem néztem utána, hogy tizenegy éve milyen  szövegkörnyezetben jelent meg az árulkodó mondat, a beszélgetés hangulatára azonban emlékszem. Kesernyés megállapításnak hatott, és ebből próbálom eredeztetni a szombathelyi dobóiskola kettéválását. Mintha Pali bácsi mellett maradtak volna azok a dobók, akik nem akartak élni teljesítményfokozó szerekkel, és kiváltak azok, akik inkább a doppingolást választották. Lám, a hálás tanítvány, Pars Krisztián is úgy nyert, hogy alig dobta túl a nyolcvan métert, miközben a világcsúcs valahol 86 és 87 között van.

2004-ben szintén szombathelyi kalapácsvető élhette meg a győzelem mámoros pillanatát, Annus Adrián volt - a kiváltak közül. Később elvették tőle az aranyérmet, azt az érzést azonban nem vehették el, hogy a pálya szélén összegyűlt kis magyar küldöttséghez futhatott, piros-fehér-zöld zászlót kanyaríthatott a nyaka köré, és körbecammoghatta a zsúfolt athéni stadiont. A részletekre már nem hord vissza az emlékezetem, de úgy tűnik fel, mintha nem kérte volna magához Németh Pali bácsi fényképét. 

Augusztus 7.

Csak a szépre emlékezünk?

Tegnap este sem azzal a szándékkal ültem a tévé meg a rádió elé, hogy én most füllentésen, csúsztatáson csípem az olimpiáról közvetítő riportereket. Csakhogy miközben a Magyar Televíziónak dolgozó Deák-Horváth Péter és a Magyar Rádiót tudósító Gulyás László ecsetelte a dobogó legfelső fokán álló Pars Krisztián teljesítményét, azt fejtegették, hogy ilyen ünneplésben utoljára 1996-ban, az atlantai olimpián volt része magyar kalapácsvetőnek, Kiss Balázsnak. Hazudtak.

Pars Krisztián előtt utoljára nyolc évvel ezelőtt volt része hasonló megtiszteltetésben magyar kalapácsvetőnek. Annus Adrián az athéni olimpián, 2004. augusztus 22-én, szintén vasárnap este 83 méter 19 centivel győzött. Az eredményhirdetés azonban áttolódott hétfő estére, mint most, a 80 méter 59 centivel győztes Pars esetében is. Két idézet a korabeli sajtóból. Gyulay István, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára ezt nyilatkozta: „Annus nemcsak Magyarország, hanem Szombathely hírét is tovább öregbítette a világban.” Mérei László, a Magyar Atlétikai Szövetség szakmai igazgatója így fogalmazott: „Holnap is lesz miért szorítani, hiszen következik a diszkoszvetés fináléja.”

Másnap, hétfőn este Annus Adrián vastaps közepette vette át az aranyérmet. Közben zajlott a diszkoszvetés döntője, amely Fazekas Róbert győzelmével végződött. Majd elkísérték az orvosi szobába, ahol „a sajátja helyett idegen vizeletet próbált leadni a szűrésen”. Ekkor a „Nemzetközi Olimpiai Bizottság fontolóra vette, hogy kalapácsvető olimpiai bajnokunkat is újra ellenőrzi”. A két szombathelyi olimpiai bajnok azonban eltűnt az olimpiai faluból, ugyanazon a gépkocsin tartottak hazafelé.

Deák-Horváth Péter és Gulyás László is rutinos sportújságíró, a magyar doppingügyek hátterét sokkal jobban ismerik nálam. Mindketten annak a kimondhatatlanul hosszú nevű állami cégnek az állományába tartoznak, amelynek munkatársai műsorokkal látják el a közszolgálati televíziót és rádiót. Tegnap este feltűnően lyukasnak bizonyult az emlékezetük, ami arra enged következtetni, hogy nem önszántukból hallgatták el a nyolc évvel ezelőtti, kínos epizódot. Nem azt mondom, hogy kéjelegni kellett volna a részletekben, csupán azt, hogy tájékoztatni illett volna a nézőket és hallgatókat Pars Krisztián közvetlen elődjéről, az olimpiai aranyérmétől megfosztott Annus Adriánról.

Augusztus 8.

Csöpögtessünk-e mézet a nemzet kávéjába?

Váratlanul élénk vita kerekedett a tegnapi médianaplóból, huszonhat hozzászólás jelent meg a Facebook üzenőfalán. A közszolgálati médiumok révén közvetített olimpia ürügyén két álláspont rajzolódott ki. Az egyik szerint ha valamelyik magyar versenyző éppen aranyra tesz szert, akkor nem érdemes szóba hozni a múlt árnyait, például a kínos doppingeseteket. A másik szerint viszont a tájékoztatás nem szándék kérdése, hanem szakmai kötelesség.

Az utóbbit magam is vallom, de azzal finomítanám, hogy nem kell kéjelegni a pikáns részletekben, a tudósítónak azonban illene tényszerűen utalni az előzményekre. elvégre nem föltétlenül az a dolga, hogy lelkesedjen, hanem hogy tájékoztasson. Egyébként a Mi az újságíró feladata? kérdésnek idestova két évtizedes múltja van. Amikor a közvélemény előtt rosszul állt az Antal-kormány szénája, a miniszterelnök egyetemi évfolyamtársát és barátját, Katona Tamást nevezte ki kommunikációs ügyekkel foglalkozó államtitkárrá. A hivatali pozícióba helyezett történész pedig ezt találta mondani az újságírókról: „Minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába.” (Népszabadság, 1993. október 16.) Ebből a mondatból minden kiolvasható. amit a nemzeti érzésre építő állam elvár a nyilvánosság képviselőitől. A jelenlegi kormány még piros-fehér-zöld pántlikát is kötne az újságírók szavaira.

A visszafogottabb felfogást vallja Baló György. Aligha véletlen, hogy a magyar közszolgálatiság egyik leghitelesebb képviselője szintén a rendszerváltás utáni első kormányra mutat vissza, amikor Antall Józsefről szólván kifejtette: „Kénytelen voltam elmagyarázni a kormányfőnek, hogy a médiának nem az a dolga, hogy érzelmeket mutasson, hanem az, hogy tájékoztasson.” (Heti Válasz, 2007. április 12.) Bár a szikárabb, angolszász gyakorlatnak kevés hagyománya alakult ki a magyarországi médiában, a külföldi sajtóbefektetők érkeztével fölerősödött a tájékoztató jelleg, leginkább a kereskedelmi médiumokban. A közszolgálatiak sosem kerültek ki a mindenkori kormány ellenőrzése alól, legföljebb a szociálliberálisok kevésbé igényelték az újságírók lihegését.

Ha egyetértenék is az olimpiáról tudósítók mézédes módszerével, azt még elviselném, hogy a ritka arany bűvöletében lelkesednek. Az viszont már zavar, hogy ráadásul lelkesíteni is akarnak. Ez tényleg nem az ő dolguk, ők ugyanis nem propagandisták - az egy másik szakma. 

Augusztus 11.

Szellemi olimpia

Amidőn Risztov Éva megnyerte Londonban a maratoni úszást, a kis debreceni küldöttség felé rohant. Egy középkorú, molett hölgy nyakába ugrott, mint később kiderült, az anyjáéba. Mellettük somolygott egy politikai műsorokból ismerős arc. Kósa Lajos polgármester titokban szervezte meg a mama kiutaztatását.

A Nemzeti Sport mai száma pedig arról számol be, hogy az újdonsült olimpiai bajnoknő tegnap érkezett „haza”, Debrecenbe. Ünnepi fogadást adtak neki a városházán, és az egyik fénykép tanúsága szerint megint csak feltűnt mellette a polgármester. Aranyérmesünk éppen felvágja a hatalmas tortát, amelyet az ő színes krémekből készített arcképe díszit. Ha nagybátyám, Zöldi Sándor, Debrecen hajdan legjobb cukrásza élne még, akár nekem is lehetne közöm ehhez a tortához. Nem lévén gyerekük, Sanyi bácsi és Teri néni nyaranta vendégül láttak, és ha az egyetemi fél évtizedet is beleszámítom, legalább nyolc esztendőt töltöttem a városban. Napi egy-két órát segítettem nekik, fakanállal vigyáztam például arra, hogy a rézüst falához ne tapadjon a jeges fagylaltmassza, és a torták díszítéséhez is kézre adtam az ízletes kellékeket.

Bár a Bem-téri cukrászmester idén volna százéves, ha élne, a városházáról bizonyára tőle rendelnék meg az Évának szánt és Évával díszített tortát. Nem zavar, hogy Kósa Lajos odaáll az olimpiai bajnoknő mellé. Nélküle Risztov Éva aligha nyert volna Londonban, elvégre a polgármestertől kapott egyetemi polgárságot, lakást, edzéslehetőséget és fizetést is. Ha Éva aranyérme három év alatt harminc- vagy ötvenmillió forintjukba került a debreceni polgároknak, akkor érzelmi debreceniként nem sajnálom rá a pénzt. Szerezzen diplomát Éva az egyetemen, verjen gyökeret a „kálvinista Rómában”, menjenek hozzá úszni a gyerekek, neveljen belőlük bajnokot, és egyszer majd, nyugdíjasként legyen a város díszpolgára!

Hetek óta böngészem a Debreceni színházművészek című kötetet. 735 oldal és letehetetlen olvasmány, csakúgy, mint Bényei József korábbi kézikönyve, a 430 oldalas Debreceni irodalmi lexikon. Tudom, hogy Jóska most készíti elő a harmadik kötetet, a szobrokról szólót. A helytörténeti trilógia három olimpiai bajnokság lesz a maga nemében, közülük kettő már meg is van. Vajon a szerzőt köszöntötték-e július 7-én, hetvenötödik születésnapja alkalmából a városházán? És lesz-é  belőle Debrecen díszpolgára?