Három és fél évtizedig két anyám is volt. Az igazi Szegeden élt, a pót Dortmundban. Az igazi anyám már régen meghalt, a pótmamám tegnap délben. Elszenderedett, és nem ébredt föl. Utána halt a férjének. Egyebek között azért fogadott a fiának, mert a lánya mellé egy fiút is szeretett volna, amidőn azonban börtönbe csukták Romániában, elvetélt, és utána már nem lehetett gyereke.

A férje, Arthur révén ismertem meg. Anyagot gyűjtöttem a kolozsvári Korunk szerkesztőjéről, Gaál Gáborról írandó monográfiához, amely 1991-ben jelent meg, és a költő A. volt G. G. egyik munkatársa a világháború utáni Utunk szerkesztőségében. Egy anekdota miatt látogattam meg Ruhr-vidéki otthonában. Az ötvenes évek elején poémát írt egy vajdahunyadi vasmunkásról, és a megjelenés után azt kérte szerkesztőségi ülésen, hogy a tekintélyes főnök mondjon már róla valamit. A főszerkesztő szívesen vette ugyan az osztályharcos poémát, esztétaként azonban tisztában volt az értékével, ezért csak ennyit mondott: „Fogkefe.”

Később A. szép verseket írt, sőt a nyugati emigrációban élők közérzetéről megrázókat is. Ezek megjelentek a válogatott kötetében, amelyet a saját költségén adott ki. Egyszer ültünk Dortmundban, a tágas lakás székely szobájában, mögöttünk, a falon bokályok, cseréptálból kanalaztuk a csorbalevest. Az idillikus hangulatban pendítette meg A., hogy mit szólnék ahhoz, ha a válogatott kötet után az összegyűjtött verseit is kiadatná. Éva elsápadt, majd kihívott a konyhába, hogy segítsek neki behozni a második fogást. Elmesélte, hogy a válogatott kötet költségét a kosztpénzből szorította ki, és az összegyűjtött vastagabbra már nem telne belőle.

Visszamentünk a „székelybe”, és a pótmamám elképedésére helyeseltem a költői szándékot. Azért volna érdemes kiadni a teljes életművet - fejtegettem -, mert az utókor is megismerkedhetne például azzal a verssel, amelyet A. a negyvenes-ötvenes évek fordulóján írt, amidőn hozzánk hasonlóan Romániában is láncos kutyának nevezték Tito marsallt, Jugoszlávia vezetőjét. „Jellemzi majd a kort a Titóra-bitóra rímpár” - fűztem hozzá. A. eltűnődött a megjegyzésen, és arra a következtetésre jutott, hogy beérné a válogatott versek gyűjteményével. Elismerem, hogy e történetben van groteszk elem, talán nem is illik egy halálhírhez. Mégis azt hoznám ki belőle, hogy mennyi érték hiányozna az életművekből, ha az asszony nem tartaná a hátát. És mennyi igyekezet csökkentené az életművek értékét, ha az asszony nem volna észnél.