A volt államtitkár korántsem bőbeszédű. Hiába szólítják meg újságírók, egyelőre keveset árult el arról, vajon közvetlen főnöke, Lázár János miért távolította el a pozíciójából. Lokálpatriótaként mégis kivételt tett, és a Fejér Megyei Hírlapban cáfolta, hogy ő vagy valamelyik hozzátartozója megvásárolta volna a lovasberényi kormányüdülőt.

Magyarázata ott vált érdekessé, amikor nehezményezte, hogy újságírók fölkaptak egy tévképzetet, vagy tudatosan szélnek eresztettek egy álhírt. Rámutatott egy ellentmondásra: miközben a médiának az a dolga, hogy ellenőrizze a hatalmat, megfeledkezik a kontroll funkciójáról, ha egy információ hitelességének kéne utánanéznie. Eszmefuttatásában az a figyelemre méltó, hogy elismeri a média ellenőrző szerepét a polgári demokráciában.

Véleményével ellentétes Kovács Zoltán álláspontja. Az Orbán-kormány szóvivője többször is megfogalmazta, hogy vegyük végre tudomásul: a politikusokat választják a szavazók, az újságírókat viszont nem választják. Kétségbe vonható tehát, hogy az utóbbiak ellenőrizhetik a politikai döntéshozókat. Ha eszmefuttatását továbbgondolom, akkor a 199 főnyi országgyűlésben van ugyebár 106 képviselő, akit egyéni körzetből választottak a Parlamentbe. A maradék 93 azonban listáról jutott be, következésképpen ők csupán másodosztályú döntéshozók, akiket már faggathatnak azok a fránya újságírók, akiket mindössze a szerkesztők választottak ki.

Egyik nyilvánosság-koncepció kidolgozóját, hangoztatóját se becsülném le. L. Simon László figyelemre méltó esszét közölt 2008-ban, a Kortárs novemberi számában A kultúra nyilvánossága - kulturális nyilvánosság címmel. Kovács Zoltán pedig, mielőtt a kormány-álláspontok képviseletére kérték volna föl, kommunikáció szakosokat tanított a debreceni egyetemen, és a helybéli városházán kommunikációs tanácsnokként kereste a kenyerét. Felfogásuk között van különbség, de nincs ellentmondás. Pártjuk mindkét koncepciót harci eszközként hasznosította, illetve hasznosítja, az egyiket ellenzéki, a másikat kormányzati körülmények között.

Előbb-utóbb kiderül talán, hogy L. Simon eltávolításában a nyilvánosság-felfogása is szerepet játszott. Ami ellenzéki körülmények között még jól jött a pártjának, azt kormányzati körülmények között is hangoztatta belső fórumokon. Tragikai vétsége, hogy nem figyelte a főnökei arcát. Egyre több jel utal arra, hogy hatalmuk teljében nem veszik jó néven, ha a nyilvánosság képviselői ellenőrzik őket.