Tegnap este a Papp László sportcsarnokban időztem. Dávid unokám hamarosan betölti a tizenhármat, születésnapi ajándékának szántam a Harlem Globetrotters műsorát. Harmadszor találkoztam a kosaras mulattatókkal. Először 1988-ban, még a jelenlegi Aréna helyén leningrádira maszkírozott Budapest Sportcsarnokban. Az amerikai labdazsonglőrök 2011-ben látogattak ismét hozzánk, akkor Debrecenben szembesültem velük. Aznap épp tanítottam a nyíregyházi főiskolán, onnan ruccantam át a civis Főnixbe. Most pedig, az újjávarázsolt fővárosi csarnok 118. szaktorában, a középvonaltól kissé jobbra, immár kettesben láttunk rá a pályára.

Az új játékosok a régi koreográfiát vették át. Olyan akrobatikus elemeket engedtek meg maguknak, amilyenekre otthon, a világ legszínvonalasabb bajnokságában aligha lett volna lehetőségük. A labdavezetésük, a passzaik, a zsákolásuk gyönyörködtette a szemet, a közönség - mintegy tizenkét és félezer ember, köztük feltűnően sok magas férfi nyulánk gyerekkel az oldalán - mégis akkor hördült fel, amikor az egyik labdaművész a saját félpálya „körtéjéből” csonk nélküli kosarat dobott az ellenfél gyűrűjébe. Egyébként változatlanul két csapattal jöttek a vendégek. Az egyikben csak feketék voltak, a másikban fehérek is. Én már tudtam, hogy az utóbbiak fognak kikapni, de korántsem szenvednek megalázó vereséget, csupán néhány ponttal maradnak el a harleminek kinevezett játékosoktól. Dávid még izgult, nem ismerte a kifejletet.

Azt vettem észre magamon, hogy a beszélős részek fárasztanak. A koreográfia jobbnak hatott a dramaturgiánál. Talán azért, mert a konfliktusokat, például az edzői kirohanásokat gazdaságos módon tervezték meg ugyan, a tolmácsolás azonban megkétszerezte a kosarazások közti jeleneteket. Az egyik indulatkitörés közben Dávid ki is ment a teremből. Abban reménykedett, hogy a folyosói pultnál már kevesebb vevőt talál. A Harlem színeit és nevét viselő labdával tért vissza, és látszott az arcán, hogy ez az igazi születésnapi ajándék. Eltelt a szórakoztatásunkra szánt két óra. Kétméteres, melegítő ruhás, fekete férfiak kordont húztak a pálya köré, a műsorvezető pedig arra buzdította a gyerekeket, hogy a labdájukat azzal írassák alá, akinek a játéka leginkább tetszett nekik.

Az unokám elég sokat várakozott a sorban, és a választottja filctollas dedikációjával tért vissza. Ekkor súgta oda, hogy jelentkezik a lakásukhoz közeli Honvédnál. Talán még nem öreg ahhoz, hogy bevegyék a serdülő csapatba.