A riporter bosszankodott, hogy úszónőnk megnyerte ugyan a versenyt, mégsem ő lett az első. Jobb benyúlással a mellette lévő hölgy szerzett aranyérmet az Európa-bajnokságon. Annál szokatlanabb, hogy tizenkilenc éves honfitársnőnk fülig érő szájjal nyilatkozott. Azt fejtegette, hogy az ezüstöt is sikerként könyveli el, mert végre vállalhatta önmagát - a tapasztalatlanságával együtt. Immár nem olimpiai bajnok nagyapját és olimpikon apját látja magában, hanem a saját jogán tehetséges úszólányt.

Szilágyi Liliána kitárulkozása csak azért nem lepett meg, mert olvastam egy vele készült interjút. Május 15-én szólalt meg az Index digitális felületén, és elmesélte, hogy lélektani terhek nyomasztják a híres emberek (a vízilabdázó Gyarmati Dezső és a színésznő Bara Margit) családjában. A részletekre azért nem térnék ki, mert volt egy mondata, amely másfelé viszi az elmélkedésemet. Azt ecsetelte, hogy az okostelefonján pörgős zenét és szimbolikus verseket hallgat, majd kimondta: „Megesik, hogy nem szól semmi a fejhallgatóban, csak így zárom ki a külvilágot.” Helyes. Egy élsportoló ne törődjön az uszoda (a foci- vagy teniszpálya, az atlétikai stadion) zörejeivel, összpontosítson a helytállásra! Kár, hogy az amúgy jogásznak készülő nagylányból sosem lesz újságíró.

Rátermettségünk nem akkor dől el, ha kiderül rólunk, hogy van íráskészségünk, és képesek vagyunk az érzéseinket, gondolatainkat nyilvánosan is megfogalmazni. Két és fél évtizede élek tizen-huszonévesek társaságában, és egyre inkább az a benyomásom, hogy szakmai érvényesülésük leginkább azon múlik, mennyire akarják mások érzéseit, gondolatait megörökíteni. A szerkesztőségi munka ugyanis csak kisebb részben teszi lehetővé, hogy saját magukkal foglalkozzanak. A pályakezdés éveit azzal kell eltölteniük, hogy másokat szólaltatnak meg; „csak” másokról írnak, mások esze után járnak. Márpedig ehhez nem jó kiindulópont a fülhallgató.

Az egyik újságíró-szemináriumon azt firtattam, vajon a kommunikáció szakos diákok mit csinálnak a tömegközlekedési eszközökön. Kiderült, hogy többnyire nézik az elsuhanó tájat, a váltakozó épületeket, és zenét hallgatnak. Elszigetelik magukat a buszon, villamoson, vonaton, trolin üldögélőktől-álldogálóktól. S ha ez beidegződéssé fajuk, akkor bizony kiszigetelik magukat a társadalomból. Lassanként megszűnnek mások (a másik) iránt érdeklődő emberek lenni. Eme tulajdonság nélkül aligha lehet a nyilvánosság mesterségét gyakorolni.