A kilencvenhatodik életévében elhunyt Kaján Tibor egy kivételével minden kitüntetést megkapott. A rendszerváltás óta a hozzá legközelebb álló szociálliberális kormányok három cikluson át, tizenkét évig gyakorolták a hatalmat, de ők sem hívták meg a Parlamentbe, hogy vegye át megérdemelt Kossuth-díját. Nincs ebben semmi meglepő. Kaján megfogalmazása szerint „Az igazi karikatúra szemben áll a hatalommal.”, és az ő iróniáját az értékrendszerével rokonszenvező politikusok sem viselték el.

Ezt a helyzetet jellemzi az eddig megjelent nekrológokból a legjobb mondat: „A Kossuth-díjat ’elfelejtették’ megtisztelni Kaján Tiborral.” Szerzője, Bóta Gábor azonban a Népszava mai számában hibázott is. Azt írta róla, hogy „Eredetileg nem Kaján volt, hanem Kalász.” Ebből bontotta ki ama eszmefuttatást, hogy az iskolában imához szólították a gyerekeket, és amikor fölállt az osztály, kitört a röhögés, mert Tibor padján a diákok meglátták a tanárukról készült karikatúrát. Ekkor mondta a rajzos kedvű lurkót fegyelmező igazgató: „Ilyen kaján emberekre nincs szükség az iskolában.” Nem vonom kétségbe az információ hitelességét, de a nekrológ szerzője túl rövidre zárta a történetet.

Mielőtt Kalász lett volna Tibor, eredetileg Kleinnek hívták; az igazgatói megjegyzés nyomán választotta a Kaján művésznevet. A pontosítást nem föltétlenül a szőrszálhasogatás szándéka íratja velem. Leginkább onnan vélem megközelíthetőnek Kaján Tibor életművét, hogy húsz hozzátartozó pusztulása alakította ki benne azt a szemléletmódot, amelynek révén kiemelkedett a karikaturisták közül. Létkérdés volt számára, hogy az állami kirekesztést megéltek és a megsemmisítésüket túlélők nézőpontjából lásson bennünket. Máskülönben aligha lett volna képes a fáktól meglátni az erdőt, egyetlen vonallal megrajzolni a kor lényegét. Ahogy egy másik nekrológ szerzője, Rózsa Gyula megjegyezte: „Csaknem mindig jókor volt rossz helyen.”

Így lett a huszadik század második felének és a következő évszázadból még néhány évnek az éles szemű ábrázolója. Ezzel magyarázható, hogy amidőn 2006-ban az egyik kiadó megjelenésre készítette elő a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményét, megkérdezte: kivel képzelem el a Lefülelt mondatok című könyv illusztrálását. Kaján Tibort kértem, aki első szóra kölcsön adta karikatúráit az általam kiválasztott gondolatokhoz. Ezt már csak ezzel a nekrológgal köszönhetem meg neki.