„A Facebook nem más, mint egy nagy szalon”- fejtegette Csepeli György szociálpszichológus a Klubrádió 2013. december 6-i adásában. Akkor már két és fél éve bejáratos voltam a képzeletbeli szalonba. Vezeték- és keresztnévvel váltottam ki a tagsági igazolványt, és azóta folyamatosan ellenőrzik személyazonosságomat a virtuális bejáratnál. Akárki nem juthat be, mai számokkal élve a nyolcmillió internetezőből mindössze ötmilliónyian. Ezt a Népszabadság hétvégi mellékletéből tudtam meg. A napilap munkatársai két újságoldalnyi terjedelemben foglalkoztak a legismertebb közösségi oldal előnyeivel és hátrányaival.

Annyit magam is hozzáfűznék a továbbgondolásra késztető megállapításokhoz, hogy a Facebook segít elviselni a névtelenség rémuralmát. Eme szakmai rovatot, a Médianaplót másfél évtizede írom, és 2011 második felében költöztettem át a közösségi oldalra. Tizenhárom olvasóval kezdtem, most napi kétezernél tartok (mindezt tessék beszorozni ötször 365-tel és a szökőév plusz egy napjával). Vajon a megközelítőleg kétmillió olvasó sok-e vagy kevés? Nekem megfelel, elvégre a digitális ismerőseim névvel és fényképpel vállalják a véleményüket. Aki nem tesz ki portréfotót az üzenőfalára, annak a jelentkezését el se fogadom.

Minden második FB-bejegyzésemet átveszi valamelyik utánközlő portál, amelynek fórumán álneves kommentelőkkel szembesülök. Olvasok értelmes és kulturált hozzászólásokat is, a többnyire bárdolatlan megjegyzéseket azonban nem könnyű elviselni - épp ebben segít a Facebook. Mire ugyanis másodközlésben megjelenik a posztom, már lezajlott digitális ismeretségi körömben a vita. Megszólal a Gyurcsány-hívő Breuer Lídia, a Gyurcsányt gyűlölő Cskádár Péter, a záhonyi vasutas Dolhai József egyetlen mondatban fejti ki az álláspontját, Nyíregyházáról ismert újságíró kollégám, Marik Sándor is hozzáfűzi a maga értelmezését, olykor megtisztel a tapasztalataival Wisinger István volt MÚOSZ-elnök, és néha ironizál rajtam vagy írásaimon Haifába szakadt nyomdász-újságíró barátom, Sáfrán István is.

Majdnem mindegy, hogy egyetértenek vagy vitatkoznak velem, ha névvel és arccal vállalják a véleményüket. Mire az utánközlő fórumon megjelennek az álneves kommentelők arctalan és gyakran arcátlan megjegyzései, már túl vagyok a vitán, megemésztettem a tanulságait. Annál inkább, mert megírtam a következő napi bejegyzést, sőt fel is tettem a Facebook-ra. Jobban érzem magam a nyilvánosság szalonjában, mint a kocsmájában.