„Uraim! Kinek van kérdése a válaszaimra?” Derültség hullámzott végig a Fehér Házba akkreditált újságírók sorain. Bár nem tetszett nekik Kissinger megjegyzése, díjazták a szellemességét. Korántsem magyar sajátosság a politikusok faramuci viszonya a kérdésekhez és a kérdezőkhöz.

De a veterán amerikai politikus legalább végiggondolta, miként kerülhetné meg azt, ami a polgári demokrácia lényegéhez tartozik. A választópolgárok kegyelméből kormányzó politikusok dönthetnek ugyan helyettünk, ám ha a nyilvánosság képviselői a nevünkben firtatják ama döntés indítékait, akkor bizony illik válaszolniuk. Például Fónagy János államtitkár 2016. április 25-én ezt felelte az Index.hu munkatársának: „Ön is tudja, hogy én mást válaszolok, mint amit kérdez.” Igazán nem szép tőle, hogy mellébeszélt, ezt azonban így tanítják a tréningeken. Úgy látszik, neki még volt kommunikációs gyerekszobája.

Orbán Viktor egyfolytában hat éve irányítja az országot. Azóta 250 mondatot gyűjtöttem össze, amelyben közéleti személyiségek minősítik a kérdést vagy a kérdezőt. Három harmad rajzolódik ki. Az elsőbe sorolhatók a művészek, írók és egyéb portékával elő-előrukkoló civilek. Meg nem sértenék a nyilvánosság képviselőjét. Promóciós célzattal agyba-főbe dicsérik, mondván, zseniális kérdéseire élvezet válaszolni. Néha az a benyomásom, mintha harcedzett prostituált biztatná már-már kudarcot valló páciensét. A második harmadba tartoznak az ellenzéki politikusok, akik nem döntötték el, hogy hatalmi korszakukból utálják-e még az újságírókat, vagy dicsérjék-e a kérdéseiket.

A harmadik harmadba süllyedtek a Fidesz- és KDNP-politikusok, akik az idő múltával egyre inkább elfelejtik, amit a kommunikációs tréningeken tanultak. Odáig fajult a helyzet, hogy a Parlament 17500 négyzetméternyi területéből most már csak hatvanon lehet kérdezni őket. Tegnap onnan is kitiltották a hvg.hu, a 24.hu, az Index.hu és a Népszabadság Online munkatársait. (Ugyanez korábban megtörtént az RTL Klub híradósaival.) Ma reggel átböngésztem az újságokat, és végigszörföltem a digitális sajtót. Olvastam az érintett szerkesztőségek meg a Magyar Lapkiadók Egyesülete tiltakozását, és amit láttam, abban nyoma sem volt a bojkott szónak. Pedig alighanem elérkezett az idő, és a nyilvánosság kérdező képviselőinek ki kéne vonulniuk a Parlament épületéből. Hadd fanyalodjanak egymásra a kormánypárti politikusok és az alákérdező mikrofonállványok.