Kilenc napja robbant ki az úgynevezett Kiss László-botrány. Azóta naponta gazdagodik új elemekkel. Az Úszószövetség körül nem csillapulnak a hullámok, jómagam különféle szerkesztőségek rendelésére hatvan ütős mondatot gyűjtöttem össze a sajtóból. Arra is megkértek, ugyan nézzek már körül a világhálón, hátha akadnak figyelemre méltó interjúk az immár lemondott szövetségi kapitánytól.

Azt vettem észre, hogy mintegy négy évtizede ad interjúkat. Minél előbbre araszolt a szakmai hierarchiában, annál többször keresték meg a nyilvánosság képviselői. S bár az internet inkább csak a legutóbbi két évtized termését tartalmazza, ezért akár tévedhetek is, de eddig egyetlen interjúban sem találkoztam azzal a kérdéssel, hogy miként tekint vissza ama 1961-es esetre, mely éppen árnyékba borítja az úszóedzői sikereit. Pedig az újságírók bizonyára felkészültek belőle, különösen a sportújságírók, akik közül néhányan az úszósportra szakosodtak. (Ha már a szövetség vezetői azt pedzegetik, hogy nem is értik, miért most robbant ki a botrány, négy hónappal a riói olimpia előtt, holott „mindenki tudta az uszodában”, hogy a szövetségi kapitánynak volt valami ügye 55 évvel ezelőtt.)

A hivatásos kérdezők úgy hallgattak a nemi erőszakról, mint hal a szatyorban. Vajon miért? Van egy feltételezésem. Szerkesztői pályám párhuzamosan futott Kiss László úszóedzői karrierjével, nyolc redakcióban voltam főszerkesztő vagy helyettes főszerkesztő. Egyetlen olyan lapnál dolgoztam, amely kikötötte, hogy sporttal foglalkozó munkatársai nem utazhatnak, lakhatnak, étkezhetnek a sportszövetségek vagy az egyesületek pénzén. Ezzel magyarázom azt az ellentmondást, hogy miközben tájékozott, kulisszatitkokat is ismerő, olykor kitűnően író sportújságírókkal hozott össze a sors, mindig voltak ügyek, amelyeket nem bontottak ki a nyilvánosság előtt.

Ráadásul nem is föltétlenül azért, mert közeledett az olimpia, a világbajnokság, az Európa-bajnokság, a nemzetközi verseny-mérkőzés. Inkább mert továbbra is helyet akartak szorítani maguknak a különgépen, a buszon, a vonaton, a szövetség vagy az egyesület fizette szállodában. Mentségükre írható, hogy a kiadóhivatal szűkmarkúsága következtében amúgy ritkábban juthattak volna el külföldre, különösen Nyugatra. Ez azonban mit sem változtat a lényegen: a cinkos hallgatáson. Bocsássanak meg barátaim és kollégáim a sportrovatokban, de az a benyomásom, hogy szakmánk talán legfertőzöttebb ágazata a sportújságírás.