Néhány évig tanítottam a szombathelyi főiskolán. Egy színházalapításnak is tanúja lehettem. Ha azóta eljutok a nyugati határszélen fekvő városba, úgy intézem a dolgom, hogy este beülhessek a Weöres Sándorról elnevezett teátrumba. Ami pedig kimarad a nézői repertoáromból, azt az egyik legjobb kulturális újságíró, Ölbei Lívia Vas Népe-beli élménybeszámolói révén igyekszem pótolni. Jó társulat kristályosodott ki Szombathelyen, kitűnő színészekkel tehetséges, fiatal rendezők dolgoznak. Nem csoda, ha egyikük előszedte a világszínház talán leggyakrabban játszott darabját, a Hamletet.

Csakhogy a címszerepre kiszemelt fiatal színész elszerződött, és a hoppon maradt rendező egy ötvenedik évében járó művésznél állapodott meg. Akinek túlsúlyos alkatából egy csomó következmény adódott, például az, hogy a hírek szerint alternatív előadás kerekedett a társulat erőfeszítéseiből. (Bessenyei Ferenc: „Amit nem tudnak jól megcsinálni a rendezők, az alternatív.” Magyar Televízió, 1997. augusztus 8.) A színészek bele-beleírtak Shakespeare szövegébe, a rendező és a dramaturg pedig néhány szerepet kihúzott. A híres monológ így módosult: „Lenni vagy nem lenni? Hát ez az, bazmeg.” Ezt a Népszabadság mai számában olvastam, és egyelőre személyes színházi tapasztalat híján nem minősíteném.

Miközben ellensége vagyok az úgynevezett kocsmastílusnak, amelyen ma már tinédzser diáklányok is csicseregnek, elismerem a csúnya szavak dramaturgiai jelentőségét. Elszomorít, ha a szakmámban publicisták arra vetemednek, hogy nyilvános káromkodással szereznek maguknak több olvasót. Azt viszont elfogadom, ha drámai helyzetekben kicsurran a tollukból egy-egy indulatszó. E sorok íróját a környezete szinte sosem hallotta káromkodni, amidőn azonban a fiam úgy húsz évvel ezelőtt nem csinált meg valamit, amit pedig megígért, mérgemben az idézetben olvasható utolsó szót használtam. Máig sem felejtem el arcán az elképedt kifejezést. Ama bizonyos indulatszó megtette a hatását.

Elképzelhető, hogy a szombathelyi Hamlet-előadáshoz is illik a meghúzott-kitoldott monológ, ezt majd szeretném megtapasztalni a nézőtéren. Addig is felötlik egy köznapi jelenet a pesti Nagykörút és a Baross utca sarkáról. Elég sokan várakoztunk, hogy a zöldre váltó lámpánál átmehessünk a zebra másik oldalára. Mellettem állt egy harmincas férfi, aki fogta egy kisfiú kezét. Beszélgettek. A fia elmesélte, hogy mit hallott az óvodában, és bizonyítékul egy kacskaringós káromkodást eresztett meg. A papája dühösen ripakodott rá: „Ne káromkodj, baszd meg!”