Azt vettem észre, hogy az országos szerkesztőségekben dolgozó újságírók vidékszemlélete javulgat. Az örvendetes fejlemény a hírversenynek tulajdonítható. Ahhoz ugyanis, hogy az egyik újság, műsor mást írjon, mondjon a fővároson túli eseményről, olyasmit kell találni, amit a másik nem hozott nyilvánosságra. Mindazonáltal a legutóbbi példa arról árulkodik, hogy az igazi téma nem mindig hatol el a budapesti újságírók tudatáig.

Néhány nappal ezelőtt az egész országon végigfutott a hír, hogy március 18-án, pénteken délelőtt 10 óra 41 perckor telefonból értesült az orosházi kórház vezetője: ha egy órán belül nem ürítteti ki az egészségügyi intézményt, akkor a bomba elpusztít mindent és mindenkit. Először a járóképes betegek eltávolítását oldotta meg. Igen ám, csakhogy a járóképtelenek a kerekes ágyukkal és székükkel együtt nem fértek be a bravúros gyorsasággal előteremtett buszokba. Ezért az ápolók kigurították őket az utcára, és a szabad ég alatt várták a tűzszerészeket. Negyven percen belül így sikerült evakuálni 367 beteget, további 45 pácienst a szakrendelőből, és 140 orvost meg ápolót. A kardiológiai őrzőben és az intenzív osztályon azonban maradtak mozdíthatatlan betegek. Néhány orvos és ápoló vállalta a kockázatot, hogy esetleg velük együtt robban föl. Az egész művelet három óra alatt zajlott le, mire bebizonyosodott, hogy a bombariadó vaklárma volt.

Az országos médiumok nagyjából erről számoltak be pénteken, majd a hétvégi újságokban és műsorokban. Négy nap múlva pedig hírül adták a Magyar Távirati Iroda nyomán, hogy a rendőrök őrizetbe vettek egy 37 éves gádorosi férfit, aki azzal gyanúsítható, hogy a múlt pénteken ő telefonált. Az országos média le is zárta az ügyet, noha a bombariadó és a letartóztatás között történt még valami, ami bizonyára megmozgatta volna a fővárosi újságírók fantáziáját. Ha belenéztek volna a Békés Megyei Hírlap online kiadásába, akkor tudomást szerezhettek volna arról, hogy március 22-én, kedden délelőtt egy harmincas férfi besétált az orosházi kórház főigazgatójához, és bocsánatot kért a felfordulásért, majd elfutott.

Ez a mozzanat már nem érdekelte az országos sajtót, bár a jegyzetírók eltűnődhettek volna a szokatlan fejleményen. Azon például, hogy a bocsánatkérés enyhítő körülménynek számít-e majd a törvény előtt. Vagy a bíróság súlyosbító tényezőnek veszi, hogy a bombariadó kiötlője futásnak eredt? Holott akár föl is adhatta volna magát a meglepett kórházigazgatónak.