Nem véletlen, hogy Gál Évát épp tegnap szólaltatta meg a Magyar Narancs. Litván György özvegye aznap számolt be a Petőfi Kör indításáról, amikor a férjét emlegettem - ama fiatal történelemtanárt, aki 1956. március 23-án lemondásra szólította föl Rákosi Mátyást. Csakhogy kifelejtettem valamit az okfejtésből: Litván bátorságát az is táplálta, hogy 1956. március 17-én vette kezdetét a Petőfiről elnevezett vitasorozat.

Ebből az alkalomból elevenítették föl tegnap, este hattól a Petőfi Kört. Jó lett volna eljutni az ELTE lágymányosi campusára, hogy meghallgassam a szabadságról szóló elmélkedéseket. A fiam azonban egy koppenhágai radiológiát tanulmányozott, a menyem pedig Budapesten szerkesztett műsort. Háromnegyed hatkor kellett elmenni az iskola kézimunka szakkörébe Z. Panna II. b. osztályos tanulóért. Sajnáltam a kihagyott lehetőséget, de már régen megtanultam, hogy a választás az igazi szabadság. Szerencsére Gál Éva interjúja nem vette el kedvem a fölélesztett Petőfi Körtől.

Azt fejtegette, hogy hatvan évvel ezelőtt miként nőtték ki a Nemzeti Múzeum melletti Kossuth Klubot, majd a közelben lévő közgazdasági egyetem legnagyobb előadótermét, hogy aztán a Duna-parti Tisztiklub épületében kössenek ki, amely a tágassága ellenére sem volt képes befogadni a kíváncsi ezreket. A figyelemre méltó interjúban akadt egy mondat, amely vészesen időszerűnek hatott: „Az egyik hibánk volt, hogy nem tudtuk, mi zajlik vidéken.” Ha tudták volna a szervezők, november elején akkor sem állíthatták volna meg a szovjet tankokat, de az utókori okoskodással együtt is az a benyomásom, hogy napjainkban ugyanezért marasztalhatnók el a fővárosi megmozdulások szervezőit.

Nem tudják, talán nem is értik, hogy mi történik a vidéki Magyarországon. Például e rovatban szóvá tettem, hogy március 15-én három ellenzéki párt, a Demokratikus Koalíció, az LMP és a Liberálisok egymástól függetlenül és egymás után szerveztek gyér lélekszámú ünnepecskét a Pilvax-közbe. Holott a pártelnöki szónoklatok akár a közös ünnepségen, összevont hallgatóság előtt is elhangozhattak volna. Azt viszont én is csak most írom meg, hogy Pécsett a demokratikus ellenzék pártjai közösen emlékeztek meg 1848. március 15-éről. Ráadásul az alternatív ünnepségen többen voltak, mint a kormánypártok által megszervezett hivatalos összejövetelen. Márpedig a fővárosi és a vidéki esemény együtt mutatja meg az ellenzék kétarcúságát: sajnálatra méltó tehetetlenségét és bontakozó esélyeit.