Kocsis Máté tegnap sajtótájékoztatót tartott. Az újságírók arról számoltak be, hogy a Fidesz kommunikációs igazgatója, a budapesti VIII. kerület (Józsefváros) polgármestere, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke és az FTC alelnöke szót váltott-e a zöld-fehér bőrfejűek népszavazási „csínyéről” az FTC elnökével és a Fidesz alelnökével, Kubatov Gáborral. Bár találkoztak, erről nem váltottak szót. A bejelentés életszerűtlenségét most azért nem firtatnám, mert az foglalkoztat, amit Csuhaj Ildikó írt meg a Népszabadság mai számában.

A kormánypárti kommunikáció egyik irányítója szerint „a tizennyolcadik teljesen értelmetlen és provokatív, kifejezetten gúnyolódó, cinikus, kötekedő kérdés után egy politikusnak is elmehet a kedve attól, hogy ugyanazzal az egyetlen újságíróval viaskodjon”. Kocsis úr rögtönzéséből hiányzik a tény iránti tisztelet, két mozzanatot mégis dicsérnem kell a kitárulkozásából. Elárulta, hogy milyen az a kultúra, amely az ország legnagyobb hatalmi tömbjét jellemzi. (Másként fogalmazva, a Fidesz-politikusok hogyan viszonyulnak a nyilvánossághoz.) A másik mozzanat pedig az, hogy átlépett a pártpolitikai határmezsgyén, mert akaratlanul is kifejtette együttérzését a kárvallottal, Tóbiás Józseffel.

Igaz, akkor a szocialista politikus még nem volt az MSZP elnöke, csupán pártigazgatója és a Pest megyei szervezet vezetője. 2013. szeptember 2-án egy időközi választás után ment be az ATV stúdiójába, és a műsorvezető Kálmán Olga „mindössze” tizenháromszor kérdezte meg, hogy a széttagolódott baloldali pártok összefognak-e a 2014-es országgyűlési választásra. Az ellenzéki politikus végül is megadta magát, és nemmel válaszolt. (Ma már tudjuk, hogy a nemből igen lett, és a kelletlen, fél szívvel vállalt összefogás kudarccal végződött.) Lehetséges persze, hogy a sokoldalú Fidesz-politikusból nem a politikai ellenfél iránt érzett rokonszenv beszélt, inkább a BBC híres műsorvezetőjére utalt. Jeremy Paxman a brit kormány hadügyminiszterénél tizenkétszer kérdezett rá valamire, ami foglalkoztatta a közvéleményt. Ennyit a tizennyolc kérdésről.

Egyébként a nagy reményekre jogosító kormánypárti politikus elég fiatal ahhoz, hogy egy életre megjegyezze: az újságírók arra szocializálódtak, hogy a nyilvánosság képviseletében faggassák a politikusokat. Akik az úgynevezett képviseleti demokráciában hoznak döntéseket a nevünkben, ezért jogunk van az újságírók révén megtudakolni tőlük a döntés indítékait.