Ma hajnalban hallottam a Kossuth Rádióban, hogy 77 éves korában elhunyt Tokay György. Mindössze egyszer találkoztunk Aradon, egy irodalmi ünnepségen. Tudtam róla, hogy mielőtt politizálásra adta volna a fejét, ügyvédként magyar érdekeket pártfogolt. A rendszerváltás után kisebbségi miniszterként dolgozott Bukarestben, majd nagykövetként képviselte Romániát a balti országokban. Szűkebb pátriájában leginkább neki tulajdonítják az aradi Szabadság-szobor helyreállítását, ő azonban arra volt büszke, hogy az Arad megyében éldegélő magyarokból Arad megyei magyarok közösségét kovácsolta.

Ama bizonyos beszélgetésen félrehúzódtunk az ünneplőktől, és tisztáztuk, hogy nem vagyunk rokonok. Ő y-nal írta a nevét, dédanyám viszont i-vel. Mindazonáltal halálhíre családi történetet elevenít föl bennem. A XVII. század utolsó harmadában, a Wesselényi-féle összeesküvés után Pozsonyban kellett jelentkezniük a református lelkészeknek és tanítóknak. A Habsburgok háromszáz embert fogtak perbe, kilencvenhárman tartottak ki a hitük mellett. Közülük a gályarabság következtében csak huszonhatan maradtak életben, a Földközi-tengeren szabadította ki őket egy holland admirális. Szabó nevű ősöm, a tokaji református közösség presbitere más utat választott.

Nem ment színt vallani Pozsonyba, nem is tért át a katolikus vallásra. A hozzátartozóit társzekérre rakta, és elindult délnek. A családi szájhagyomány szerint 1675-ben, hosszas bolyongás után kötött ki egy református magyarok lakta faluban, Erdőhegyen. Tokaji ragadványnéven emlegették a helybéliek, utódjairól pedig lekopott a Szabó. A múlt század ötvenes éveiben, gyerekként még találkoztam Tokaji Rozáliával és Zöldi Antallal, a dédszüleimmel. Az utcai fronttól legtávolabbi szobában, a csütörtöki kenyérsütésre használt búbos kemence melengető közelében húzódtak meg. Nyolcvan körül lehettek, mert amikor később apámmal halottak napján meg-meglátogattuk a sírjukat, a közös fejfájukról azt jegyeztem meg, hogy a dédapám 1874-ben született.

A kétezres években történt, hogy a Nagyvárad és Arad közti országúton araszolt az Irodalmi Jelen című folyóirat mikrobusza. Amikor Erdőhegyre értünk, megkértem Böszörményi Zoltánt, a főszerkesztőt, hogy álljunk meg néhány percre. Kerestem a nagyszüleim és a dédszüleim sírját, de már nem találtam. A református temetőt felszámolták, a fejfákat eltüzelték a közelben lakók. A tegnap elhunyt kisebbségpolitikus fejfájának talán már nem ez lesz a sorsa.