A Népszabadság mai számában Tanács István a Klikről tűnődött. Régi kedves kollégám, a napilap délmagyországi tudósítója a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ lassúságát imigyen jellemezte: „A Kliknél nagy sokára leesett a tantusz.” Nem volna ezzel semmi bajom, csakhogy másik régi kedves kollégám, Somfai Péter tegnapelőtt a Népszavában így jellemezte a más ügyben lassan kapcsoló miniszterelnököt: „Orbán Viktornak is leeshetett a tantusz a hétvégén.”

E sorok írója a felsőoktatásban dolgozik, és előadás közben néha megfeledkezik magáról. A tantusz kifejezés hallatán pedig értetlenséget fejez ki a hallgatók tekintete. Mindhárman ama nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai hajlamosak a legtöbb olvasó számára ismeretlen szavakat használni. A múlt század nyolcvanas éveiben hetilapot szerkesztettem, és ha otthonról, a hűvösvölgyi Széher utcából kapcsolatba akartam lépni egy szerzővel, akkor százhúsz lépcsőfokon sétáltam föl a szemközti kórház előtti telefonfülkéhez. Elővettem egy tantuszt, és belehelyeztem a készülék erre a célra kiképzett vájatába. Amidőn leesett, a vonal másik végén megszólalt a hívott fél. A történelmi félmúltban vezetékes telefont szerezni csak óriási protekcióval lehetett, ennek híján csörgött sokunk zsebében a pénz helyett használt fémérme, melyet trafikban vásároltunk.

A tantusz története még régebbi. Egy kitűnő nyelvészeti tanulmányban olvastam, hogy a latin ’akkora’ kifejezés német (bajor-osztrák) közvetítéssel jutott el Magyarországra, és a pénzt helyettesítette, meghatározott értéket képviselt. 1820-ban, Kisfaludy Károly egyik színdarabjában egy zsidó pénzváltó például így ismerte föl az aranyporral befuttatott rézrudat: „Ajvé! Tantusz.” A század utolsó harmadában pedig Mikszáth Kálmán írta az úri kaszinóról: „Az öreg urak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz.” A kezdetben hamis pénzt jelentő szó néhány emberöltő múltán a játékpénzt jelentette, amellyel a kártyázók helyettesítették a bankókat.

Aztán jött a millennium táján Puskás Tivadar, a vezetékes hálózat meghonosítója, és a tantusz csakhamar az utcai telefonfülkék tartozéka lett. A mi nemzedékünk számára a lassú kapcsolást, átvitt értelemben a kései felismerést jelenti. A gyerekeinknek és unokáinknak mégsem esik le a tantusz, mert ők már kényükre-kedvükre mobilozhatnak a felgyorsult világban. Olyannyira, hogy mobiltelefonból többet tart számon a Statisztikai Hivatal, mint ahány lakosa van Magyarországnak.